Sziasztok! Tudom, hogy rég nem írtam, amúgy sincs most néha időm se, meg kedvem se az íráshoz, viszont ha az eddigi írásaim tetszettek, akkor szavazzatok rám itt! http://verbavolantscriptamanentjatek.blogspot.hu/ köszönöm mindenkinek! :))

Újabb novellaverseny

Jelentkeztem egy újabb novellaversenyre. Ha van kedvetek nézzetek be az oldalra, nagyon jó, és ma még jelentkezni is tudtok a versenyre. :)

http://fighttolove-lovetolive.blogspot.hu/

Sziasztok! 

Tudom régen jelentkeztem, csak egy kicsit úgymond nem volt kedvem semmihez, szóval ezért nem írtam a blogba, meg amúgy se. Viszont a novellaverseny most tette közzé a novellámat, és arra kérnélek titeket, hogy szavazzatok. Annyi a dolgotok, hogy ha nem is tetszett a novellám, akkor is adjatok egy értékelést 1-5-ig. Ezt itt tehetitek meg az oldal alján. http://szaturnuszimesek.blogspot.hu/2013/07/kulcs-szivhez-alex-v-dreamer.html Előre is köszönöm annak, aki szavaz. :)

2. fejezet

Emlékeztek még az első fejezetemre? (már aki olvasta :D) Na most meghoztam a másodikat, pici javítás után. Innentől kezdve fogalmam sincs, mikor lesz harmadik, mert ez a kettő eddig is megvolt a gépemen, a többit még nem írtam meg. De ha érdekel titeket a sztori, akkor majd folytatom, és felteszem ide a blogra. 
Na hát akkor lássuk:

„The worst is over and the sky is clear

And there's not a place on earth I'd rather be than here.”

Kicsit ironikusan hangoztak az ébresztőként beállított Only the strong survive dal első sorai. De tegnap úgy gondoltam, hogy talán egy kis biztatást adhat reggelre. Azonban azzal nem számoltam, hogy milyen szoktam lenni, amikor felkelek... Általában nyűgös vagyok, és bármit megtennék, hogy visszapörgessem az időt, és aludjak még egy kicsit. Most sem gondoltam másképpen. Amikor lementem a konyhába, rájöttem, hogy magamnak kellene valami reggelit keríteni, mert senki sem szolgál ki, amiért szintén nem lelkesedtem. De mivel láttam, hogy anya és apa nincsenek a legjobb viszonyban, ezért nem ez számított a legnagyobb gondomnak. Biztosan a tegnapi vita játszott szerepet abban, hogy miért viselkedtek ilyen gyerekesen, és egy szót sem váltottak egymással. Igazából nem is voltam olyan kíváncsi arra, min kaptak össze, mert mindig szoktak kisebb veszekedéseik lenni. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, és inkább előkészítettem pár falatot a reggelimhez.

A szüleim szépen lassan elszállingóztak a munkahelyükre, és így egyedül maradtam, mert a bátyám már korán bement az egyetemre. Mondjuk úgy, nem találtam volna jobb elfoglaltságot, így hát én is elindultam otthonról a reggeli tennivalók után. És amikor a kezem a kilincsre tapadt, hogy a buszmegálló felé vegyem az irányt, csak azt tudtam magamban ismételgetni, hogy „Oké, Amy, nincs semmi gond. Talán ez lesz a legjobb éved, nem lehet tudni.” Én magam sem hittem el, amit gondoltam, de tényleg nem láthatunk a jövőbe.

Még csak fél hét volt, de már lehetett érezni a nap gyenge sugaraiból is, hogy ezen a napon is ugyanolyan hőség lesz, mint egész nyáron. Jól tettem, hogy a rövid szoknyámat vettem fel. Utáltam ünneplőben lenni, de ameddig nem én szabom az iskolai szabályokat, addig muszáj volt ebben mennem az évnyitóra.

Csupán öt percet kellett gyalogolnom a buszmegállóig, ami igazán kevésnek tűnhet, főleg ahhoz a háromnegyed órához képest, amennyit majd a buszon ülök. Mégsem tűnt el az utazás iránti szeretetem a három év alatt. Imádtam csak úgy kibámulni a fejemből, és nézni az elsuhanó tájak összemosódó képét, miközben a fülemben a kedvenc zenéim szóltak. Pont így tettem most is. Találtam a buszon egy tökéletes helyet, ahonnan jó kilátás nyílt az ablakra, és békésen eltölthettem utazásom további negyvennégy percét.

Mint mindig, most is megtettük a kitérőt abba a faluba, ahova ritkán járnak buszok. Mi, utasok egyáltalán nem lelkesedtünk ezért. Mégis miért akarna bárki is azért utazni, hogy aztán hullámvasút módjára ide-oda rázkódjon a holdi kráterek mintájára tervezett süppedésekben? De belegondolva, igaz, a busz olcsóbb, mint a vidámpark…

Felvettük a megállóban ácsorgó utasokat. És akkor, a jó kilátású helyemről, megpillantottam Kriszt. De az hogy lehet? Már legalább egy éve nem láttam őt. Ám amikor felszállt, a maga 190 centijével, nem tudtam nem megbizonyosodni, arról hogy ez tényleg ő. És hogy honnan ismerem Kriszt? Igazából sehonnan. Ő az a tipikus fiú, akit csak úgy meglátsz a buszon, és egyből megtetszik, röviden „A buszos srác”. És ha nem lenne tökéletes nyomozói képességem (akarom mondani nem akadtam volna rá véletlenül egy kis segítséggel facebookon...), akkor még a nevét sem tudnám.

Mire ő felszáll, már nincs ülőhelye, ezért a hátsó ajtóhoz szokott állni, hogy ott kapaszkodjon. Így most közvetlenül előttem kellett lennie, ami engem cseppet sem zavart.

A táskájából máris előkerült a zöld fülhallgató, és ő is elmerült a saját zenéjében. Én azonban már nem csak a fülemben lüktető dallamra figyeltem mostantól, és hiába hogy annyira imádok az ablakon kinézni, Kriszt is ugyanannyira szeretem szemügyre venni. Bár mai, divatos ruhákban járt, mégsem tűnt annak a tipikus felvágós, menő srácnak. A barna szemei sem zavartak, annak ellenére, hogy én a kékszemű fiúkat kedvelem inkább.

Az utazás legutálatosabb része a vége… Főleg amikor egy fáradt reggel után végre valami jó is lenne a buszon. De nincs mit tenni, ez a kaland is véget ért.

Én előbb szálltam le, mint Krisz. Igaz, ő már végzett az iskolával, de még mindig járt továbbképzésre a belvárosba. Mire nem jó a facebook és az internet…

Ahogy elindultam, hallottam, hogy a busz hátuljából valaki engem szólít. Adri volt az, egy ismerősöm, aki csak köszönni akart nekem. Én is intettem neki és elmosolyodtam, hogy jelezzem az örömömet. Amikor visszafordultam a lépcső irányába, Krisszel találtam magamat szemben, aki épp rám nézett. De várjunk csak! Én még mindig mosolyogtam? Mit gondolhat most rólam? Biztosan semmi különöset, nem is érdekli, csak én reagálok túl mindent. De azok a kiskutya szemek… Oké, ideje lenne leszállnom.

Amikor beléptem az iskola zöldre festett, üvegezett ajtaján, visszatért minden tavalyi érzésem és benyomásom, amit az épület nyújtott nekem. Nem ez a legjobb iskola a városban. Igazából a legjobb pont ettől pár tíz méterre található. És hogy akkor miért is utazom negyvenöt percet miden hétköznap, hogy ebbe a suliba járjak, és ne a másikba? Fogalmam sincs. Valami, amit a mai napig nem tudok megmondani, megfogott itt. Talán a hangulat. Mostanra azonban már nem csak dolgok kötnek ide, hanem személyek is, akikkel sok mindent átéltem, és sok mindent nem tudtam volna nélkülük átvészelni.

Itt is az egyik „valaki” – gondoltam, amikor hirtelen két erősen szorító kezet éreztem magamon.

- Majdnem egész nyáron nem láttalak, hiányoztak a hülyéskedések – mondta a még mindig ölelő Liza.

Hát igen, ha a legtöbb barátom távol lakik tőlem, akkor nehéz megállni, hogy ne inkább otthon gubbasszak, és tovább bővítsem az én saját kis eldugott világomat magamban.

- Nem baj, lesz időnk bepótolni Liza.

- Csak kár, hogy ez már az érettségi éve. Nehéz lesz ez az idő.

- Ne aggódj, biztos sikerülni fog, ügyes vagy!

- Mondja ezt Amy, a mindig kitűnő tanuló.

- Ne kezdd te is!

- Dehogyis! Tudod, hogy nem úgy értettem. Inkább gyere, keressünk egy padot, sok mindent kell mesélnem a nyárról.

Liza szinte nyitott könyv volt számomra, mindig elmondta, ha bántotta valami, vagy éppen valaki. Minden fiút kielemeztünk, aki valaha csak tetszett nekünk, de én leginkább csak maradtam a meghallgatás szerepében. Magamról nem igazán szerettem mindent megosztani. De Liza, ahogy már említettem, ő mindig nyitott egy kis beszélgetésre.

Mivel jó idő volt, ezért az udvaron álló üres padokból választottunk ülőhelyet, és ott kezdtük meg a csacsogást. Liza mindent elmesélt, én pedig csak figyeltem, és próbáltam megoldani egy-egy helyzetet, ha kellett. Lehet, hogy lelki szemetesládának tűnök, de tudom, hogy mindenkinek szüksége van egy olyan valakire, akinek mindent elmondhat, és én szeretem meghallgatni az embereket.

A beszélgetésünk közepette egy alacsony, barna hajú lány közeledett, akit, amikor megláttunk, azonnal a nyakába ugrottunk.

            - Ó, Emma, olyan jó újra látni! – ujjongtunk Lizával szinte egyszerre.

            - Én is örülök, de nem sokáig láthattok még, ha most megfojtotok.

            - Sajnáljuk, de nem látott barátok szempontjából tudod, hogy hosszú a nyár. Lehet, hogy ti Lizával tudtatok találkozni, de én veletek nem. Mi újság veled?

- Képzeljétek, elhatároztam milyen szakkörre fogok jelentkezni. Valószínűleg valamelyik sportra.

            - Jó döntés! Én azt hiszem hozzám a fotószakkör áll legközelebb. És te Amy? Melyiket fogod választani?

            - Hát én valahogy nem is tudom, hogy hova menjek…

            - Nem baj, tudjuk, te túl sok mindenben jó vagy, nehéz a választás – nyújtotta ki a nyelvét Emma. – De ne aggódj, biztos sikerül majd döntened.

            - Reméljük a legjobbakat!

Egy kis csend után Liza rájött, hogy valamit elfelejtett, de olyan reakcióval, mint aki éppen egy világmegmentő tervet eszelt ki.

            - Úristen, Em, neked még nem is meséltem mik történtek velem.

Liza velem ellentétben mindkettőnknek imádott megosztani mindent. Én, ha választanom kellett, először nem Emmának árultam el legféltettebb titkaimat vagy problémáimat, ugyanis Lizát már kicsit régebb óta ismerem. Azonban mint mondtam, mindenkinek kell egy olyan ember, akivel mindent megbeszélhet, és mint az előbb kiderült ez még csak nem is Liza.

Erről jutott eszembe nekem is egy „világmegmentő ötlet”.

            - Lányok, ugye nem baj, ha most elmegyek Lorához? Liza addig nyugodtan elmesélhetsz mindent Emnek.

            - Persze, menj csak! Majd első órán találkozunk.

Nekem Lora volt az a bizonyos emberem, hiszen ő is szinte az egész életét megosztotta velem. Igaz, hogy csak az évfolyamtársam, mégis sokkal jobb viszonyt ápoltam vele, mint nagyon sok osztálytársammal.

Tudtam hova kell mennem, így siettem is fel a lépcsőn a 307-es terem irányába. Amikor az ajtóhoz értem, kicsit felment a pulzusom, ugyanis majdnem beleszaladtam valakibe. Nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, egészen addig, ameddig feljebb nem helyeztem földre szegezett tekintetemet. Pedig jobb lett volna nem látni azt a csak neki ilyen jól álló, lazán megkötött sötétrózsaszín nyakkendőt. A zakó tökéletesen állt rajta, tudta hogy nézhet ki a legjobban. Ez Ben…

„Ne gondolkozz, ne emlékezz!” Ez a legfontosabb szabály, ha őt látom. Mégis minden egyes alkalommal megszegem egy kicsit. Pedig jobb lenne, ha végre legalább a saját szabályaimat betartanám. De ez az elegáns ruha még nehezebb önuralomra késztetett, mert ebben olyan jól néz ki…

Komolyan ne kezdj el gondolkozni Amy! – mondogattam magamnak. A szerencsém az volt, hogy észrevettem az osztályban Lorát. Ő is látta, hogy kivel találkoztam az előbb, de örültem, hogy egyik barátom se hozza őt szóba. Liza és Emma lehet, hogy már nem is sejtenek semmit, de Lora tudja a teljes igazságot. Ben nem olyan, mint egy kitörölhető érzés. Olyan mintha a nevét alkoholos filccel írták volna a szívembe, és még most, amikor akarom, akkor sem tudom eltüntetni onnan.

            - Jajj de rég találkoztunk, hiányoztál - üdvözölt Lora a szokásos öleléssel.

Ahogy említettem, hálás vagyok, hogy már el is terelte a figyelmemet.

            - Hidd el, te is nekem. Mi történt veled a nyáron?

És ekkor véget nem érő beszélgetésbe kezdtünk, holott igazából Lorának sem volt sok mesélnivalója. De ha egyszer két legjobb barátnő elkezd mesélni, abból már minden kisülhet. Száz és száz új témát tudunk belefűzni egyetlen mondatba, vagy éppen másoknak semmiségnek tűnő dolgokról beszélgetünk hosszú ideig. Most is mindent bevetettünk, ameddig a csengő el nem hallgattatott minket. Ez jelezte, hogy kint kéne gyülekeznünk az évnyitó megkezdéséhez. Ahogy a lépcső irányába indultam, újra megpillantottam a rózsaszín nyakkendőt. Megjegyezve, neki egyáltalán nem állt furán, inkább csak még inkább egyedivé és helyessé tette őt.

„Nem nézek rá, nem szabad ránéznem!”

Ám ahogy kimondtam magamban a szavakat, máris megszegtem. Még jó hogy nem létezik önhipnózis óra, különben már rég megbuktam volna belőle…

Amikor elhaladt mellettem, nem tudtam megállni, hogy újra belenézzek azokba a sötétkék szemekbe, mint minden egyes alkalommal.

Sejtettem. A szokásos… Az ő részéről semmi szemkontaktus.

Gyorsan kisiettem az udvarra. Nem lenne szép dolog már a tanévnyitóról elkésni. Az igazgatónőnk szokásos, nem túl hosszú beszéde után már indulhattunk is vissza az osztálytermeinkbe.

Ezen a napon már csak három osztályfőnökink volt megtartva az évnyitó után, mégis ezek az órák is erős gondolkodásra késztettek. Ugyanis hiába, első nap ide vagy oda, most kellett kiválasztanunk, milyen szakkörre fogunk járni az év hátralevő részében. Megkönnyebbülten láttam, hogy nem csak én vagyok nehéz helyzetben. Végül is kilenc választási lehetőségből nem lehet olyan nehéz maximum hármat kiválasztani. Volt több dolog is, ami hidegen hagyott, így igazából félig kizárásos alapon hoztam meg a döntésemet. Amikor kivittem a lapomat Beller tanárnő asztalára, csodálkozva fedeztem fel, hogy igazából nem is bizonyult olyan nehéznek a választás. Az x-eket a fotószakkör, az írószakkör és – hogy legyen benne egy kis tudomány is – a biológia szakkör mellett található rubrikába írtam. Csak legyen is időm ezekre mind bejárni…

Csengetés után már alig vártam, hogy hazajuthassak valahogy, azonban amikor kiértem a folyosóra, arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiabálja.

        - A könyv… ez a megoldás… - lihegte Lora barátnőm, miközben éppen egy kis oxigénért küzdött a futás miatt.

            - Lora! Nyugi! Először is állj meg egy kicsit, és kezdd az elejéről!

Pár szusszanás után meg is szólalt újra.

            - Nézd meg ezt a könyvet!

Átnyújtott nekem egy fekete borítójú olvasmányt.

            - Emlékszel, hogy tegnap írtam neked, hogy újra láttam Danit?

Dani az a fiú volt, akit Lora a nyár alatt többször is látta a buszon. Nem ismerte őt, viszont nagyon megtetszett neki, és azóta próbál a közelében lenni.

            - Igen. – feleltem, majd kérdőn néztem rá, hogy mi köze van ennek a könyvhöz. Ő csak rámutatott a címre.

            - A gondolat ereje? Hmm, érdekesen hangzik. Ez is valami fantasy történet?

            - Ez nem az. Ez igaz sztori, és akár be is válhat. Egy próbát megér.

            - Figyelj, Lora, én még mindig nem értem miről van szó? Mi ez az egész?

Odanyúlt a könyvért és megfordította. – Olvasd!

„Mit szólnál hozzá, ha bármit meg tudnál változtatni az életedben? Ha mindent, amit csak akarsz, megkaphatnál. És ezt csupán a gondolat erejével. Ezzel a könyvvel rávezetlek arra, hogyan tanuld meg irányítani a fejedben uralkodó káoszt, és megmutatom, hogy fordítsd a hasznodra minden egyes gondolatodat.”

            - Igaz, hogy mindketten hiszünk egy kicsit a természetfeletti dolgokban, de ez leginkább csak egy reklámfogásnak hangzik.

            - Jajj, ne már Amy! Tudod, hogy általában jó könyveket ajánlok.

            - Oké, jól van. De miért akarod ennyire, hogy elolvassam?

            - Az előbb mondtam, hogy megint láttam Danit. A könyv azt írta, csak erősen kell koncentrálnom valamire, hogy megtörténjen. Egy fura pillanatomban arra gondoltam, milyen jó érzés lenne, ha ott állna mellettem, és amikor oldalra fordultam, pont ott volt. Aztán a buszon ugyanez történt, amikor mellém ült. Mondhatjuk ezt szerencsének, de mi sosem hisszük azt, hogy valami csak véletlenül történik.

            - Jó, bevallom, tényleg érdekes sztori. De hogy hogy eddig nem említetted, hogy ilyenek történtek a sráccal meg veled?

            - Azt hittem nem olyan fontos, és csak most kapcsoltam össze a történteket a könyvvel.

            - Tipikus Lora gondolkodás, hogy nem mesélsz el sok dolgot, mondván, hogy nem is fontos. Miért ne lenne az? Legközelebb mindenről hallani akarok.

            - Rendben, de akkor a kedvemért elolvasod a könyvet? – húzta nagy mosolyra a száját.

            - Megértem, hogy neked miért volt értelme megvenned, na de én kivel tudnám használni ezt a fajta „gondolatvarázslást”? Oké, hogy ma megint találkoztam Krisszel, de ő amolyan jó rá nézni típusú srác csak. Nem akarnám megszerezni őt ezzel a könyvvel, talán sehogy sem.

            - Hogy mi? Te is újra láttad Kriszt? És akkor te miért is nem mesélted el? – kérdezte tőlem sértődést színlelve.

Végül elmondtam neki a buszos történéseket, aminek barátnőm nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint én magam.

            - És mi a helyzet… Bennel? – Félve mondta ki ő is a nevét.

            - Mi lenne vele? Semmi! Nem is akarok róla tudni semmit.

            - Ugyan már, Amy! Tudom, hogy még mindig nem vagy túl rajta. És mi van ha Krisszel is csak miatta nem akarsz összejönni? Ha valakit ennyi idő alatt sem tudtál elfelejteni, az jelent valamit.

            - Igen, bizonyára azt, hogy megőrültem.

            - Vagy csak, hogy nektek együtt kell lennetek.

            - Ha így kéne történnie, akkor nem lennénk most is együtt? És ő nem Barbi száján csüngene…

            - És mi lesz a pozitivitással?

Már éppen vitatkozni akartam volna vele, de rájöttem, hogy semmi értelme, így végül megadtam magam.

            - Oké, elolvasom ezt a könyvet.

            - Köszönööööm! – ugrott a nyakamba. – Ígérem, hogy nem bánod meg.

Bár tudtam, hogy csak jót akar, de még mindig nem értettem mi ez a nagy izgalom emiatt.

            -   Na most mennem kell a koliba. Új szobatársakat kaptam, és össze kéne velük barátkoznom, ha nem akarok még egy olyan durva évet, mint a tavalyi.

- Jó, menj csak! Majd beszélünk. Szia.

- Szia!

Ilyenkor irigyeltem Lorát, hogy ő kollégiumban lakik, ugyanis nekem még volt fél órám a busz indulásáig, ő pedig egy perc alatt „otthon” lehet. Ekkor azonban eszembe jutott egy nagyon jó ötlet. Mi haszna lehetne annak, hogy a suli pár tíz méterre van a Duna-parttól, ha nem az, hogy ilyen helyzetekben sétáljak ott egy kicsit? Az itteni emberek nem becsülik eléggé, hogy bármikor járhatnak egyet a folyó mentén, amikor csak kedvük tartja. Én, az egyetlen patakkal rendelkező faluban nevelkedett lány szerepében viszont nagyon is értékelem. Gyönyörű tud lenni a víztükrön játszadozó fénysugár, a természet nyugodt hangulatával vegyítve. Azonban az idő kicsit túl melegnek bizonyult, így a séta helyett letelepedtem egy fa árnyékába. Emlékszem, voltam már itt, az első napon, amikor idekerültem. Ráadásul hangulatban hasonló az otthoni kis dombon lévő „titkos” helyemhez.

Ahogy leültem, akkor vettem észre, hogy a Lorától kapott könyv még mindig a kezemben nyugodott. Talán furcsa lehet itt az akkor vettem észre kifejezés, hiszen az ember csak nem feledkezik meg arról, amit hurcol magával. Vagy mégis? A természet ereje mindenre képes, nézzük, mit tartogat számunkra „A gondolat ereje”.

Igaz, egy könyvet sosem szabad a borítójáról megítélnünk - legalábbis a mondás így tartja -, de ennek a műnek már a kemény fedőlapja is elég érdekesnek és eredetinek tűnt. Kinyitottam az első oldalon, és próbáltam belemerülni.

„Vigyázz mi jár a fejedben! Minden egyes gondolatod hatással lehet a közeljövődre. Persze ehhez egy erősebb benyomásra van szüksége az univerzumnak, de ha a rosszra összpontosítasz, ugyanannyi esély van arra, hogy beigazolódjon, mint a jó. Ne számít mennyire kicsi vagy nagy, az amit kívánsz, csak az akaratod erőssége. Persze mindaddig, ameddig valamilyen fizikai törvénnyel nem ellenkezik, például ne gondoljuk, hogy egy időutazás megvalósulhat.”

Hmm… Kár! Pedig az jönne most nekem a legjobban. Soha nem hittem volna, de még az is hiányzik, mikor elsős voltam. A végzős év pocsék! Még csak ma kezdtem, de már biztosra tudom. Nem ebből az egy napból, hanem a négy évből. A tanulnivaló egyre nehezebb, az emberek pedig nem mindenesetben változnak. Ha változnak, akkor pedig inkább rossz irányba.

Kilencedikesnek azért jó lenni, mert senkinek sem ismered a valódi énjét. Furcsán hangozhat, de néha nagyszerű a tudatlanság. Persze, ha pozitívan csalódunk valakiben az mindig kellemes érzés. De gondoljunk csak bele, mennyi emberben hittünk, akik utána megbántottak minket.

Ám az első évben, az első napon, mindenkiről fel tudjuk állítani a saját képünket, ahol olyan tulajdonságaik vannak, amilyeneket csak akarunk, és mi irányítunk mindent.

Még csak öt sornál tartottam a műben, és máris elkalandoztam. Jellemző…

Olvastam még pár oldalt (néhány perces gondolkozások közepette), majd becsuktam a könyvet. Elindultam a buszmegálló felé, ugyanis hamarosan jött a sárga jármű, hogy hazaszállítson. Haza, egy másik világba.

Szavazás

Sziasztok!

Azt írtam az első novellámnál, hogy egy versenyre készült... Na most már lehet is szavazni a novellákra. Nem kötelezek senkit, de aki szeretne, az megteheti itt :) http://konyvfaninfo.blogspot.hu/2013/07/novella-9.html
Az oldalon gondolatjelek a párbeszédeknél valamilyen hiba folytán kimaradtak, de remélem ez nem lesz senki számára nagyon zavaró...
Ez pedig egy barátnőm nagyon jó novellára, erre is szavazzatok. :)) 
http://konyvfaninfo.blogspot.hu/2013/07/novella-10.html
Mindenkinek előre köszönöm, aki szavaz. :)

2. díj

Itt is van a 2. díjam, nagyon köszönöm W. Rose-nak :))

Szabályok:

1.Köszönd meg a díjat annak,akitől kaptad.

2.Tedd ki a képet,majd válaszolj a kérdésekre.

3.Tegyél fel 5 kérdést.

4.Küld tovább öt embernek:

Válaszok:

-Mi volt a legextrémebb dolog amit valaha csináltál? Nem szoktam túl extrém dolgokat csinálni, de egyet tudnék mondani, csak azt nem szeretném ide leírni. :D

-Mi volt a legnehezebb döntés az életed során? Talán az, amikor ki kellett választanom, hova menjek középiskolába, ugyanis fogalmam sem volt.

-Ki az az ember, akiben a legjobban megbízol? A családom és TJ :)

-Szoktál hazudni? Általában nem tudok igazat mondani, ha valakit azzal meg kell bántanom, de szerintem mindenki szokott hazudni. :D

-Lányos lány vagy fiús lány vagy? Alapvetően fiús, de van amikor előjön a lányos énem is. :D

Kérdések:

- Mi ad ihletet az íráshoz?

- Szeretsz a természetben lenni?

- Mi a kedvenc könyved?

- Milyen híres emberrel találkoztál már?

- Hány pontot kapna tőled a blogom? (1-5-ös skálán)

Akiknek küldöm:

TJ

Lucy Hope

Avellana

Gróf úr

Lina

Zenék

Napi zene

Mára egy olyan együttestől választottam ki 2 zenét, akik épp ma koncerteznek Magyarországon. A nevük pedig nem más, mint Billy Talent. A kanadai bandáról itt még több infót megtudhattok: http://en.wikipedia.org/wiki/Billy_Talent. A zenekar azért is áll hozzám közel, mert egy bizonyos személy imádja őket, aki sokat jelent nekem.
A két szám pedig a legújabb, Dead Silence albumukról való.

A Lonely Road to Absolution: igaz, hogy ez csak egy másfél perces zene, viszont nekem nagyon tetszik, és az együttes műfajától eltérően ez egy lassabb szám.

Viking Death March: személy szerint ez talán a másik legkedveltebb számom tőlük, bár első hallásra nem igazán nyerte el a tetszésemet, viszont imádom a gitár hangzását benne. 
Dalszöveg: http://www.azlyrics.com/lyrics/billytalent/vikingdeathmarch.html

Első díjam! 

Juhúú! Máris megkaptam az első díjamat. Örök hála érte Lucy Hope-nak, köszönöm :))

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

2. Kérdésekre válaszolni!

3. 11 kérdést feltenni!

4. Küldd tovább pár embernek!

A 11 dolog magamról:

- Imádom a zenét.

- Fél éve gitározom.

- Szeretek rajzolni.

- Az az egyik legnagyobb álmom, hogy eljussak Londonba.

- Szeretem az egyediséget.

- Szeretem a rock zenét (nem túl keményet) és a rock stílust.

- Beszélek magyarul, angolul és spanyolul.

- A kedvenc együttesem a McFly és már alig várom, hogy elmehessek egy koncertjükre.

- Hiszek a fiú-lány barátságban.

- A történeteimet leginkább a saját életemből merítem.

- 3 testvérem van.

Válaszaim:

1. Van-e kedvenc állatod, és mi az? Van, imádom a cicákat, és minden szép színes tengeri halat.

2. Szabadidődben mivel foglalkozol a legtöbbet? Zenét hallgatok, írok, gitározok, rajzolok.

3. Milyen zenéket szeretsz hallgatni? Szinte mindenfélét, de leginkább a pop rockot és a pop punkot szeretem.

4. Van kedvenc énekesed/együttesed? Igen, a McFly a kedvenc együttesem, de emellett még nagyon szeretem a Paramore-t és a The Pretty Recklesst és más bandákat. Énekesként meg az együttesek énekeseit tudnám inkább kiemelni: Danny Jones, Hayley Williams.

5. Milyen filmeket szoktál nézni? Leginkább vicces, romantikus filmeket.

6. Mikor és miért döntöttél úgy, hogy írni kezdesz? Hát igazából ez érdekesen alakult, régebben is írtam már kisebb valamiket, amik szörnyűek voltak, aztán abba is hagytam, de az elolvastam az egyik legjobb barátnőm regényét, és újra kedvet kaptam az íráshoz.

7. Komolyabban is szeretnél az írással foglalkozni? Még nem tudom, most egyelőre csak magamnak írok, illetve már a blogos olvasóknak, aztán majd meglátjuk mennyi embert érdekel. :)

8. Szoktál sportolni? Nem olyan gyakran, de igen.

9. Mi a kedvenc sportod? Szeretek tollasozni, kosárlabdázni és jó régen még gyűrűztem is.

10. Szoktál sorozatokat nézni? Igen, imádom az izgalmas sorozatokat. Odavagyok a Vámpírnaplókért és mostanában már Gossip Girl függő is lettem.

11. Mi a véleményed a blogomról? A kinézete szép :) A történetbe egyelőre csak beleolvastam, de majd biztosan el fogom olvasni, az is tetszik.

Az én kérdéseim:

1. Mi a kedvenc ételed?

2. Hova utaznál el legszívesebben?

3. Ki a kedvenc általad megalkotott karaktered?

4. Milyen érzéseket szeretsz leginkább megjeleníteni a történeteidben?

5. Változtatnál valamit a mostani életeden?

6. Mi a kedvenc zenei műfajod?

7. Szereted a Vámpírnaplókat? Ha igen, ki a kedvenc karaktered?

8. Játszol valamilyen hangszeren?

9. Mi a kedvenc színed?

10. Mik a kedvenc neveid?

11. Mi szeretnél lenni ha nagy leszel/mi a foglalkozásod?

És akiknek küldöm: 

TJ

Denselle

Klau és Clary

Zenék!

Hűű, ma nagyon jó formámban vagyok, ez már a harmadik bejegyzésem ma. Remélem el is olvassátok őket. :D Arra gondoltam, hogy minden nap (vagy időközönként) kiteszek nektek zenéket. De nem egyszerű zenéket, olyanokra gondoltam, amik nem olyan ismertek, viszont iszonyatosan jók. Így lehetőséget kapnak nem olyan híres együttesek, előadók, hogy tehetségükhöz méltóan többet hallgassák őket.
Kezdjük is a kedvenc együttesemmel, akik szintén ebben a cipőben járnak. A nevük McFly (ha valaki látta a Vissza a jövőbe című filmet, akkor igen, Marty McFlyról kapták a nevüket :D), és Angliában még elég ismertnek mondhatóak, nálunk viszont nem. Elhoztam a két kedvenc számomat tőlük, hallgassatok bele. :) Ha többet akarnátok tudni a bandáról, akkor itt megtaláltok mindent, amit tudni akartok: http://en.wikipedia.org/wiki/McFly

Egy kicsit líraibb szám: The heart never lies. 
Dalszöveg: http://www.azlyrics.com/lyrics/mcfly/theheartneverlies.html

Egy kicsit rockos, alternatívabb szám: Red (klip még nem készült hozzá, ez élő koncertfelvétel :D)

Dalszöveg: a videóban :)

Új novella! (Kulcs a szívhez)

Úgy döntöttem, ma felteszem a legújabb novellámat, ami szintén egy versenyre készült. Remélem tetszik majd, véleményeket ehhez is várok. :)

1939. október 23.

A legszörnyűbb reggel, amit valaha átéltem. Ahogy felébredtem, nem csak az erősen fénylő Nap sugarai zavartak, hanem a tudat, hogy a férjem ma elhagy, talán mindörökre… Tegnap jött a levél, miszerint megkezdődött a háború, és Evan-t is besorozták. Azt mondta, ő valahogy érezte, én viszont ilyenre nem tudok felkészülni. Hogy is lehetne, mikor minden egyes további napot úgy kell leélnem, hogy nem vagyok benne biztos, hogy viszont láthatom-e a kedvesemet valaha. Ott feküdt mellettem, még aludt. Akár egy ártatlan kisgyermek, aki holnaptól már százak vérét ontja, és mások talán az övét.

Kimentem a konyhába, hogy lefoglaljam magamat egy kis sütögetéssel. Palacsintát készítettem, Evan kedvencét. Úgy látszik, az illatok kicsalogatták az ágyából, ugyanis két szorító, mégis szeretetteljesen magával ragadó kezet éreztem a derekamon.

– Jó reggelt, szépségem!

– Jó reggelt! – mosolyogtam, bár mosolyom nem tűnt őszintének.

– Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte, mintha nem is sejtené.

Én azonban tudattam vele egy gonosz pillantással gondolataimat. 

– Figyelj, csak az én kedvemért, élvezzük ki ezt a reggelt! – Maga felé fordított, és gyengéden megcsókolt.

Jobbnak láttam azt tenni, amit ő mondott, hiszen, ha csak sajnálkozom, attól neki sem lesz jobb. Igazából ez önző dolog volt tőlem, mert úgy tettem, mintha egyedül csak én hiányolhatnám őt, és neki biztos, hogy kisebb dolga is nagyobb lesz ennél. Még ha huszonkét évesen senki sem ilyen munkára vágyott, akkor is muszáj támogatnom őt.

„Nyugodtan” megreggeliztünk, majd jött az összecsomagolás. Segítettem Evan-nek mindent beszerezni, amit csak tudtam.

– A legfontosabbat elfelejtettem – jutott eszébe.

Odament az éjjeliszekrényen tartott apró ékszeres dobozkához, majd kivett belőle egy képet. Az én fotómat. Közben végig rám mosolygott, majd nyomott egy puszit az arcomra.

– Na és velem mi lesz? Nekem is kell egy fénykép rólad.

– Várj csak, mindjárt.

Elővett valamit a zsebéből. Egy nyakláncnak látszott, azonban nem teljesen átlagos. Aranyláncán egy kulcsszerű fémdarab csüngött, tetején pedig egy szív alak formálódott ki.

– Ez gyönyörű!

– Nézz bele! – utasított.

A szívet ketté lehetett nyitni, mint a hagyományos fényképes nyakláncokat. Ez viszont nem volt közönséges ékszer, ebben nem azt találtam, amire számítottam.

– Tükrök?

– Eredetibb, mint a többi fotós lánc, nem gondolod? – mutatta meg ellenállhatatlan mosolyát. – Ráadásul így nem csak egy semmilyen képet tudsz bámulni.

Odaállt mögém, így az egyik tükörben ő látszott, míg a másikban magamat láttam. Őrültebbnél őrültebb arcokat vágott, csak hogy végre megnevettessen. Sosem tudtam ellenállni kitűnő humorának.

– Na, ilyen egy boldog pár, ezt akartam látni – mondta már komolyabban, de még mosolyogva.

– De ha nem leszel itt, akkor nem láthatlak.

– Mindig itt leszek veled. Csak találd meg a kulcs helyét, és meglátod.

Szeretett velem játszani. De még ezt is imádtam benne. Mindent, amit tesz, gondol, érez. Bármit megtettem volna, csak maradjon itt mellettem…

– Nem kapok segítséget, hogy hol keressem?

– El kell, hogy keserítselek szívem, de ott találod meg, ahol leginkább félsz. Hidd el, amit ott látsz, garantáltan elűzi a rettegést. Ezzel csak szívességet teszek.

– Ez igazán kedves dolog... – Fogalmam sem volt, milyen helyre gondolhat. A ház, amibe pár napja költöztünk, hatalmas, sok helyiséggel, amelyekben még nem is mindben jártam.

– Viszont én is kérek tőled valamit. Csak akkor menj oda, és nyisd ki az ajtót, ha kapsz egy levelet. Nem számít, hogy tőlem, vagy esetleg már nem tőlem, de legyen ez a fogadásunk része.

– Rendben. De addig legalább hordhatom? Nagyon megtetszett.

– Persze. Várj, segítek.

Miután feladta rám az ékszert, adott egy alig érezhető csókot a nyakamra. Már ettől is kirázott a hideg. Ezek fognak a legjobban hiányozni, az apró, másoknak talán semmit sem jelentő pillanatok.

Elérkezett a búcsú. Ott álltunk egymással szemben a bejárati ajtónál, és egyszerűen nem tudtunk egymásnak mit mondani. Mit is lehetne ilyenkor? Evan törte meg a mozdulatlanságunkat. Ledobta a táskáját a földre és hirtelen megölelt. Olyan erősen szorított, mint még soha, és azt suttogta, hogy nagyon fogok neki hiányozni. Erre nem tudtam semmit sem válaszolni, ugyanis a könnyeimtől a torkom is elzáródott, és egy szó sem jött ki a számon. Így nem fog menni a búcsú, ezt ő is látta.

– Erre nem vagyok képes, nem tudom csak úgy végignézni, ahogy elmész – mondtam miután megmakacsoltam magamat, hogy végre megszólalhassak.

– Van egy ötletem. Hunyd le a szemed!

– Nem, Evan, most nem akarok játszani.

– Kérlek! Így nem látod, ahogy elsétálok, majd csak azt, ahogy visszatérek hozzád.

Végül beleegyeztem, de még előtte, utoljára, belenéztem mélykék szemeibe, majd lehunytam a sajátomat. Megijedtem, amikor Evan ajkai hirtelen megérintették a homlokomat, majd gyengéden átölelt utoljára. Ezután már csak a bejárati ajtó hangos nyikorgását hallottam, majd a síri csendet, ami azt jelentette, akit a világon a legjobban szerettem, elhagyott…

1939. november 17.

Éppen a postaláda tartalmát néztem. Sosem vártam levelet a férjemtől, mert akkor minden nap egy őrület lett volna. Azonban legbelül, saját magam elől sosem tudtam eltitkolni, hogy valójában ez az egy dolog, ami igazán boldoggá tenne, vagy éppen örökre elvenné az örömömet. De nézzük csak, ez a levél tényleg nekem lett címezve? Csakis nekem. És nem is az egyik levelezőtársamtól jött, ismeretlen írást láttam rajta. Ez nem jelent semmit, lehet, hogy Evan-nek nem jutott ideje arra, hogy megcímezze, így más írta rá. Viszont nem készültem még fel arra, hogy kinyissam. El sem tudtam képzelni, melyik a valószínűbb, az hogy a kedvesemtől jött, vagy, hogy a katonaság értesítése. Ránéztem a nyakláncra, úgy tűnt mintha tőle várnék segítséget, hogy ne csak ott álljak, mint egy földbe gyökerezett fa. Ekkor jutott eszembe, amit Evan mondott: csak akkor nyithatom ki azt a titkos szobát, ha levél érkezik tőle. A hatalmas házra néztem. Vajon melyik lehet az a helyiség? Gondolkodj, Josi, gondolkodj! Hol félek a legjobban? Igazából kívülről az egész épület egy szellemjárta kísértetháznak tűnt, csak az nyugtatott meg, hogy belülről igazán kis otthonosnak lett berendezve. Hát ez az! Amikor beköltöztünk a házba, felfedeztünk egy olyan szobát, amit teljesen úgy hagytak itt, ahogy használták, ugyanis az egykori lakó gyereke tragikus körülmények között meghalt. Ahogy ezt a történetet elmondták nekünk, a hideg futkosott a hátamon, és ahogy benyitottunk a helyiségbe, nem csillapodott ez az érzésem. Még most is, ahogy a kertből néztem a felső emeleti szobára, olyan volt, akár egy horrorfilmben. De meg kell tennem. Fel kell oda mennem.

Minden egyes lépcsőfok közelebb és közelebb vitt a kísérteties helyhez. Viszont ha ez az, amit keresek, akkor minden megváltozik.

Az ajtó elé értem, majd óvatosan lenyomtam a kilincset, hátha nem ez a keresett szoba. Zárva találtam. Leemeltem nyakamról a kulcsot, majd belehelyeztem a zárba, mire az kattant egyet. Hát jól gondoltam. Vettem egy mély lélegzetet és benyitottam. Az elém táruló meglepetés okozta öröm leírhatatlan. Igaza volt Evan-nek, amikor azt mondta, találjam meg a kulcs helyét, és ő mindig velem lesz. Az összes ijesztő bútor és tárgy eltűnt. Helyettük a mi képeink tömkelege csüngött ott, kitapétázva vele a falakat. A szoba közepén az egyik nappaliból áthozott zongora díszelgett, amit imádtam, azonban nem minden billentyűjét lehetett lenyomni. Odaültem a kis székre, és kipróbáltam működik-e. Jobban szólt, mint bármelyik hangszer, amelyiken eddig játszottam. Az előttem lévő kottában a kedvenc dalom hangjait véltem felfedezni. Gyönyörűnek tűnt, és mesébe illőnek az egész. Mindent előre eltervezett.

Az ablakhoz mentem, hogy innen is megcsodálhassam a kertet, ahonnan még soha nem néztem ki. A postaládán akadt meg a szemem, ahol alig pár perce álltam. Ekkor jutott csak megint eszembe a levél. Ott tartogattam a kezemben, de még mindig nem álltam készen arra, hogy kinyissam.

Az udvaron mintha egy alakot véltem volna felfedezni. Katonai egyenruhájában szinte elveszett a táj zöld színében. Viszont arcát felismertem. Hogy is keverhetném össze mással? Ez Evan. De az nem lehet, csak képzelődöm… Mégis miután behunytam a szemem és újra kinyitottam, még mindig ott állt. Fejemben utolsó hozzám intézett szavai visszhangoztak: „Nem látod, ahogy elsétálok, majd csak azt, ahogy visszatérek hozzád.”. Nem bírtam tovább, feltéptem a fehér papírt. Megbántam ezt a tettet, ahogy megláttam, hogy ezek sem Evan jellegzetes girbegurba betűi. Az első „sajnálattal közöljük” szavaknál tovább nem tudtam olvasni. Összetörtem. Szemembe pillanatok alatt könnyek tömkelege szökött, olyannyira, hogy már alig láttam tőlük. Az alak azonban még mindig ott állt a kertben. Velem ellentétben ő mosolygott.

„Mindig itt leszek veled!” – hallottam újból a szavait.

Kezét a fejéhez emelte, katonához híven szalutált. Most viszont ez nem a felettesének, hanem nekem szólt. Ez jelentette a második és egyben utolsó búcsúnkat. Lassan elhalványodott a körvonala, és eltűnt a szemem elől.

Életem legszebb ajándéka után, a legrosszabb pillanat következett most. Már nem csak sírtam, zokogtam. A lábam nem tartott meg, ezért lekuporodtam az ablak alá. Mérges voltam. Arra, aki miatt meghalt, rá, hogy elment és magamra is, hogy elengedtem őt. Viszont igazat mondott, már nem féltem. Már semmitől sem féltem, és ezt is neki köszönhettem, ahogy mindent. Újra a tőle kapott nyakláncra pillantottam. Kettényitottam a szívet, amelynek tükörbelsejében én látszódtam. Ahogy azonban egy kicsit elforgattam, mintha Evan arca is megjelent volna a másik felében. Tényleg őt láttam, ugyanis a fényképeinkkel kitapétázott fal egyik fotója tükröződött vissza benne. Azon a képen boldognak tűnt. Nevetésétől mindig én is mosolyra derültem, úgy ahogy most is. Még ilyen pillanatban is képes vidámmá tenni. És így a nyakláncban újra láthattam a boldog párt, akik mindig is voltunk.

Rubinvörös filmkritika!

A napokban én is átélhettem milyen érzés az, ha egy elolvasott könyv filmváltozatát megnézem. Eddig mindig
csak olvastam a filmkritikákat, és azon csodálkoztam miért sír mindenki azért, mert, hogy a könyv sokkal jobb volt. Na hát már értem... Persze nem igazodhat a film mindenben az olvasott szöveghez. Viszont tudok egy tanácsot adni: ha egy könyvből készül film, akkor vagy az egyiket vagy a másikat olvasd el/nézd meg, de mindkettőt SOHA ne tedd. Ha előbb olvasod a könyvet, teljesen más lesz a film, és csalódni fogsz benne. Ha fordítva, úgy nem tudod kihasználni a könyvek által nyújtott legnagyobb előnyt, a fantáziát, ugyanis mindig a látott szereplő képe lesz előtted.
Na most pedig hadd írjak pár sort magáról a filmről. Figyelem, aki szeretné elolvasni a könyvet, vagy megnézni a filmet, de még nem tette meg, annak SPOILER következik. :)
Először is, ahogy megláttam, hogy végre fent van rendes minőségben, ráadásul magyar felirattal a film, nagyon megörültem. Rögtön elkezdtem nézni. Az eleje eléggé más volt, mint a könyv, de aztán megnyugodtam, mert sok helyen pontosan követte az eseményeket. Viszont! Hiába, hogy német film, és Angliában játszódik, volt egy kis hollywoodi beütése néhol. A színészekkel Leslie-n kívül mindenkivel meg voltam elégedve, sokakkal ellentétben, akik szerint nem volt túl jó a szereplőválogatás sem. Azt nem értem mondjuk, hogy lehet egy könyvben szeplősnek és teljesen másnak leírt lányból a filmben afroamerikainak lenni. Ne értsen félre senki, nem azzal volt a bajom, csak hogy abszolút elütött a könyvbéli leírástól.
A végét egy kicsit csalódásnak éreztem, illetve azt sem értettem, hogy a film mind a három könyvből készült-e vagy csak az elsőből. Voltak olyan jelenetek benne, amik későbbi fejezetekben lettem volna, de megtalálhattuk a filmben, viszont a legnagyobb titok, amire a könyv épült, az nem jelent meg a filmben.
A filmet itt találhatjátok meg: http://www.mozicsillag.com/movie_show.php?id=11085#.UdAkkjsqx7s (én Putlockeren néztem, ott jó volt)
A könyv pedig online is fent van, ha valakinek kedve támadt elolvasni: http://users2.ml.mindenkilapja.hu/users/web-world/uploads/Kerstin_Gier_-_Rubinvoros1.pdf
Szóval ez lenne az én véleményem. Ha valaki szeretné megosztani a sajátját velem, nyugodtan írja meg kommentben. :)

Új design!

Az arculatváltás annak köszönhető, hogy a www.alomgyar.blogger.hu szerkesztője volt olyan kedves, és csinált nekem egy szép fejlécet. Örök hála ezért neki. :) Nézzetek be hozzá, megéri :D

1. fejezet

Elérkezett az ideje annak, hogy feltegyem az első fejezetet a történetemből. A címe Igaz történet alapján, mivel sok dolog valóban megtörtént velem is, és a szereplők legtöbbjét is a valóságból merítettem. Kérek véleményt róla. :)

Hát eljött ez a nap is, mindenki legkisebb örömére. Ugyanis ez a nap a nyár utolsó napja. És hogy én hol töltöttem? Nem tóparti bulikban, nem is a fiúmmal (aki egyébként nincs). Csak egymagamban otthon ülve, és kihasználva minden percet, hogy egy kicsit még pihenhessek. Talán most azt kérdezed, miért nem ütöttem el az időt valami hasznosabbal, de ha ismernél, elég lenne annyit mondanom, hogy mert én vagyok Amy García. És aki ismer, az nem csak annyit szűr le a nevemből, hogy apám révén van egy kis spanyol vér is bennem, hanem azt is tudja, hogy én vagyok a világéletében jól tanuló lány, akit ezért inkább elkerülték. Persze azért mindig is voltak barátaim, de az embernek nehéz a jobbra koncentrálnia, miközben ötször annyi ember sértegeti, vagy figyelembe se veszi, mint amennyi kicsit is ki van békülve vele. Természetesen, ha a háziról volt szó, vagy egy dolgozatról, hirtelen megnőtt a „barátaim” száma, de ez már más kérdés…Az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy Magyarországon ilyen névvel kell élnem, hiszen mindenki rögtön elkezd kérdezősködni, hogy miért itt lakom ilyen névvel, hogy itt lakom-e egyáltalán, vagy hogy beszélek-e magyarul…

És most itt ülök a nyár utolsó napján, a gyönyörű naplementét szemlélve, mielőtt visszamegyek a magukat embernek valló élőlényekkel teli pokolba. Most is a kedvenc helyemet választottam az ücsörgésre: egy kis dombon, egy hatalmas tölgyfa tövében. Régen is annyit jártam ide, amikor bármi vagy bárki elvette a már így is megromlott kedvemet, hogy apa barkácsolt a fa alá egy kis padot, hogy ne a földön kelljen ülnöm. Igen, hihetetlenül hálás voltam neki, hogy nem tiltotta meg, hogy ide járjak, hanem még könnyebbé is tette az ittlétet.

Nem mondanám, hogy minden napot a padon töltöttem, de a naplementét mindig szerettem nézni. Nem csak a szemet kápráztató természeti jelenség miatt, amit tökéletesen lehet innen látni, hanem azért is, mert anya mindig azzal biztatott nyolc éves korom óta, amikor megbántott valaki, hogy egy nap majd minden megváltozik és jobb lesz. Lehet, hogy butaságnak tűnik, de én azóta minden nap azért nézem, ahogy a nap leereszkedik, mert mindig azt a napot várom, amikor véget ér a szenvedés. Nyilván még nem jött el az az idő, különben nem ülnék itt megint, azonban most nem ezért töltöm itt az estémet. Pont azt akarom elkerülni, hogy eljöjjön a holnap, így a Nap utolsó sugarait is végig akarom nézni.

Annyira békés itt minden, és legszívesebben sosem mozdulnék innen. Lehetséges az, hogy egyszer itt építsek házat és itt éljek? Biztosan így döntenék, ha tehetném. Főleg a fa alatt érzem magamat nagyon jól, ahol még a legforróbb nyári napokon is hűvös árnyékot biztosítanak a hatalmas ágak. A domb ilyenkor egy nagy színkavalkáddá válik a legkülönlegesebb és legátlagosabb növények által, amelyek itt nyílnak. De engem most nem a rét hangulata fogott meg. A nap még mindig a horizonton volt, azonban sugarai már rózsaszínre színezték az eget, ami gyönyörű összhangot mutat a felette lévő égszínkék színnel. Elővettem a fényképezőmet, és kattintottam párat. Hiába, nem elég az a szerintem már több száz fotóból álló gyűjteményem. Minden naplemente más és más, még ha ezt nem is tudja felfogni az, aki őrültnek tart, azért mert ennyi „ugyanolyan” képet csináltam. Az egyik nagy szenvedélyem volt mindig is a fotózás, bár nincs annyira profi gépem hozzá, de már gyűjtöm rá a pénzt. A szüleim nem akartak nekem sosem venni, mert túl drágának tartják mindegyiket, és úgy gondolják, hogy felesleges lenne nekem. Abban igazuk van, hogy nem tudnék vele pénzt keresni (hacsak nem lennék benne nagyon jó, ami nem igazán valószínű), de nekem ez egy fontos hobbi és önkifejezés, úgy ahogy a gitárom is. Abban sem bíztak, hogy a gitár nem fogja a sarokban végezni öt centi porral a tetején, mégis már két és fél éve gitározom rajta.

Látszik, hogy van több hobbim is, mégsem tudom, mi leszek, ha „nagy” leszek. Pedig már vészesen itt az ideje, hogy eldöntsem, mert a holnapi nappal elkezdődik a középiskolában töltött utolsó évem. Régen, amikor az általános iskolában elkezdtek piszkálni, csak mert jól tanultam, mindig azzal biztattam magam, hogy én majd legalább kaphatok egy jobb állást, és jobb életem lesz, mint nekik. Most azonban hiába, hogy minden tantárgyból jól állok, ha nem tudom eldönteni, mivel foglalkozzam majd. A művészetek érdekelnek a legjobban, de az csak gyakorlatban, és ha megmondják nekem, hogy mit hogyan kéne máshogy csinálnom benne, rögtön elmegy tőle a kedvem. Mégis mire való a művészet, ha nem a saját elképzeléseid megvalósítására? Azonban sajnos ezekből a szakmákból nem lehet megélni, és most úgy tűnik, hogy akik mindig is tettek a tanulásra, többre fogják vinni, mint én, és én ugyanaz a lány maradok, akit mindig is cikiztek a suliban…

A gondolatmenetem közben a nap egyre csak ereszkedett, és mivel már tapasztaltam, hogy ilyenkor milyen hamar besötétedhet, felálltam, és elindultam hazafelé. Nincs olyan messze a házunk, öt perc alatt eljutok oda, mégis mindig, amikor ide jövök, olyan mintha egy másik világba jutnék át. Lelkileg így is van. A belül tomboló hangulatomat általában tudja orvosolni a szép táj és az az érzet, hogy itt senki sem talál meg és végre kisírhatom magamat.

Ahogy kinyitottam a kis fakaput a házunk előtt, máris visszacsöppenhettem a való világba. Ugyanis odáig hallottam anya és apa veszekedését. Néha ezért is jó elszaladni innen. Úgy nem hallhatjuk a valóság zaját. Mint mindig, apából most is előtört egy kis spanyol akcentus és szó dühében. Érdekesen, amikor beléptem az ajtón, minden és mindenki elcsendesedett. Olyan kínos pillanat ez, mint amikor valaki mond egy viccet, és utána még egy halvány kacajt sem ad ki magából senki (maximum az, aki a viccet mesélte).

Jobbnak láttam, ha most inkább elmegyek a szobámba. Amikor már majdnem az ajtómhoz értem, valaki megszólalt mellettem. Valaki… Ki más lehetett volna?

-          Még csak most értél haza? Komolyan, mégis mit csinálsz ott ennyi ideig? Vagy nem is a dombra jársz ki, hanem valami fiúval lógsz?

Talán elég apáskodóan hangzott, főleg az utolsó mondat, de igazából ő a bátyám volt, Dávid.

-          És téged miért is érdekel ez annyira? Törődj magaddal, és tanuld magad halálra!

-          Törődj magaddal? Ez nem egy Garnier reklám… És különben is, te is jobban tennéd, ha többet tanulnál.

Hát igen, ez az én kis családom. Azt állítottam, azért nem szeretnek az iskolában, mert jó tanuló vagyok ugye? Itthon viszont folyton azzal traktálnak, hogy tanuljak, mert egész nap mást csinálok. Végső soron a szüleimnek volt igaza, mert nem mondanám, hogy sok időt töltök a házi feladatokkal, de köszönhetően a memóriámnak, így is tudok jó jegyeket szerezni. Dávid viszont mindig is nagyon sokat tanult, így ő is a legjobb volt az osztályában. És most, hogy már egyetemre került, így még többet.

Nem akartam tovább vitatkozni vele, ezért bementem a szobámba, és kicsit dühösnek tűnően, becsaptam az ajtót magam mögött. Első utam a számítógépemhez vezetett. Tudom, tudom, a mai fiatalok és a facebook… Én is tisztában vagyok vele, hogy a közösségi oldalak mennyire tönkreteszik az embereket és a kapcsolataikat, de leginkább csak beszélgetésekre, és iskolai tudnivalók hozzáférésére használtam. Ezek némileg megmagyarázzák, miért töltök el ott sok időt. Válaszoltam is pár ismerősöm levelére, de mivel egyikük sem volt online, így kiléptem, és más elfoglaltságot kerestem. Nem volt nehéz, ugyanis rögtön megakadt a szemem az ágyamon heverő gitáron. Leültem a szobámban kicsit rendezetlenül elterülő bobzsákra, és a kezembe vettem a lámpafénynél is szép feketén csillogó hangszeremet.

A legjobb érzés, amikor egy napig meg sem szólaltatsz egy hangot sem, aztán amikor újra meghallod, amit játszol, érzed, ahogy a zene átjár, és jobban hangzik, mint bármikor máskor.

Ezúttal a The Beatles híres Blackbird című zene dallama hagyta el a gitár húrjait.

Nem sokáig folytathattam, ugyanis a falon át hangos dübörgéssel tudatta velem a bátyám, hogy nem tetszik neki.

-          Ezt tudod akkor is csinálni, amikor nem vagyok itthon. Most hagyj tanulni!

Persze, akkor nem kellett tanulnia, amikor bele akarta ütni az orrát az én dolgomba…

De mint máskor, most sem volt választásom, és nekem kellett engednem.

És most mit csináljak? Semmi kedvem nem volt még aludni menni. Lássuk csak! Ha nem zenélhetek, akkor legalább hallgassak egy kis zenét. Most valahogy rám tört a vágy, hogy rajzoljak is. Igaz, hogy csak amolyan firkálós értelemben.

Ezzel végül eltelt az idő, és el is fáradt a szemem. Ha már holnap szenvednem kell, akkor legalább ne kínozzon az álmosság is. Elmentem fürdeni, utána pedig az ágyban még utoljára a nyárra és a végtelennek tűnő napokra gondoltam. Lehunytam a szemem, majd leoltottam az egyetlen fényforrást a szobában, a kislámpámat.