Wallflower dreamer

1. fejezet

Elérkezett az ideje annak, hogy feltegyem az első fejezetet a történetemből. A címe Igaz történet alapján, mivel sok dolog valóban megtörtént velem is, és a szereplők legtöbbjét is a valóságból merítettem. Kérek véleményt róla. :)

Hát eljött ez a nap is, mindenki legkisebb örömére. Ugyanis ez a nap a nyár utolsó napja. És hogy én hol töltöttem? Nem tóparti bulikban, nem is a fiúmmal (aki egyébként nincs). Csak egymagamban otthon ülve, és kihasználva minden percet, hogy egy kicsit még pihenhessek. Talán most azt kérdezed, miért nem ütöttem el az időt valami hasznosabbal, de ha ismernél, elég lenne annyit mondanom, hogy mert én vagyok Amy García. És aki ismer, az nem csak annyit szűr le a nevemből, hogy apám révén van egy kis spanyol vér is bennem, hanem azt is tudja, hogy én vagyok a világéletében jól tanuló lány, akit ezért inkább elkerülték. Persze azért mindig is voltak barátaim, de az embernek nehéz a jobbra koncentrálnia, miközben ötször annyi ember sértegeti, vagy figyelembe se veszi, mint amennyi kicsit is ki van békülve vele. Természetesen, ha a háziról volt szó, vagy egy dolgozatról, hirtelen megnőtt a „barátaim” száma, de ez már más kérdés…Az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy Magyarországon ilyen névvel kell élnem, hiszen mindenki rögtön elkezd kérdezősködni, hogy miért itt lakom ilyen névvel, hogy itt lakom-e egyáltalán, vagy hogy beszélek-e magyarul…

És most itt ülök a nyár utolsó napján, a gyönyörű naplementét szemlélve, mielőtt visszamegyek a magukat embernek valló élőlényekkel teli pokolba. Most is a kedvenc helyemet választottam az ücsörgésre: egy kis dombon, egy hatalmas tölgyfa tövében. Régen is annyit jártam ide, amikor bármi vagy bárki elvette a már így is megromlott kedvemet, hogy apa barkácsolt a fa alá egy kis padot, hogy ne a földön kelljen ülnöm. Igen, hihetetlenül hálás voltam neki, hogy nem tiltotta meg, hogy ide járjak, hanem még könnyebbé is tette az ittlétet.

Nem mondanám, hogy minden napot a padon töltöttem, de a naplementét mindig szerettem nézni. Nem csak a szemet kápráztató természeti jelenség miatt, amit tökéletesen lehet innen látni, hanem azért is, mert anya mindig azzal biztatott nyolc éves korom óta, amikor megbántott valaki, hogy egy nap majd minden megváltozik és jobb lesz. Lehet, hogy butaságnak tűnik, de én azóta minden nap azért nézem, ahogy a nap leereszkedik, mert mindig azt a napot várom, amikor véget ér a szenvedés. Nyilván még nem jött el az az idő, különben nem ülnék itt megint, azonban most nem ezért töltöm itt az estémet. Pont azt akarom elkerülni, hogy eljöjjön a holnap, így a Nap utolsó sugarait is végig akarom nézni.

Annyira békés itt minden, és legszívesebben sosem mozdulnék innen. Lehetséges az, hogy egyszer itt építsek házat és itt éljek? Biztosan így döntenék, ha tehetném. Főleg a fa alatt érzem magamat nagyon jól, ahol még a legforróbb nyári napokon is hűvös árnyékot biztosítanak a hatalmas ágak. A domb ilyenkor egy nagy színkavalkáddá válik a legkülönlegesebb és legátlagosabb növények által, amelyek itt nyílnak. De engem most nem a rét hangulata fogott meg. A nap még mindig a horizonton volt, azonban sugarai már rózsaszínre színezték az eget, ami gyönyörű összhangot mutat a felette lévő égszínkék színnel. Elővettem a fényképezőmet, és kattintottam párat. Hiába, nem elég az a szerintem már több száz fotóból álló gyűjteményem. Minden naplemente más és más, még ha ezt nem is tudja felfogni az, aki őrültnek tart, azért mert ennyi „ugyanolyan” képet csináltam. Az egyik nagy szenvedélyem volt mindig is a fotózás, bár nincs annyira profi gépem hozzá, de már gyűjtöm rá a pénzt. A szüleim nem akartak nekem sosem venni, mert túl drágának tartják mindegyiket, és úgy gondolják, hogy felesleges lenne nekem. Abban igazuk van, hogy nem tudnék vele pénzt keresni (hacsak nem lennék benne nagyon jó, ami nem igazán valószínű), de nekem ez egy fontos hobbi és önkifejezés, úgy ahogy a gitárom is. Abban sem bíztak, hogy a gitár nem fogja a sarokban végezni öt centi porral a tetején, mégis már két és fél éve gitározom rajta.

Látszik, hogy van több hobbim is, mégsem tudom, mi leszek, ha „nagy” leszek. Pedig már vészesen itt az ideje, hogy eldöntsem, mert a holnapi nappal elkezdődik a középiskolában töltött utolsó évem. Régen, amikor az általános iskolában elkezdtek piszkálni, csak mert jól tanultam, mindig azzal biztattam magam, hogy én majd legalább kaphatok egy jobb állást, és jobb életem lesz, mint nekik. Most azonban hiába, hogy minden tantárgyból jól állok, ha nem tudom eldönteni, mivel foglalkozzam majd. A művészetek érdekelnek a legjobban, de az csak gyakorlatban, és ha megmondják nekem, hogy mit hogyan kéne máshogy csinálnom benne, rögtön elmegy tőle a kedvem. Mégis mire való a művészet, ha nem a saját elképzeléseid megvalósítására? Azonban sajnos ezekből a szakmákból nem lehet megélni, és most úgy tűnik, hogy akik mindig is tettek a tanulásra, többre fogják vinni, mint én, és én ugyanaz a lány maradok, akit mindig is cikiztek a suliban…

A gondolatmenetem közben a nap egyre csak ereszkedett, és mivel már tapasztaltam, hogy ilyenkor milyen hamar besötétedhet, felálltam, és elindultam hazafelé. Nincs olyan messze a házunk, öt perc alatt eljutok oda, mégis mindig, amikor ide jövök, olyan mintha egy másik világba jutnék át. Lelkileg így is van. A belül tomboló hangulatomat általában tudja orvosolni a szép táj és az az érzet, hogy itt senki sem talál meg és végre kisírhatom magamat.

Ahogy kinyitottam a kis fakaput a házunk előtt, máris visszacsöppenhettem a való világba. Ugyanis odáig hallottam anya és apa veszekedését. Néha ezért is jó elszaladni innen. Úgy nem hallhatjuk a valóság zaját. Mint mindig, apából most is előtört egy kis spanyol akcentus és szó dühében. Érdekesen, amikor beléptem az ajtón, minden és mindenki elcsendesedett. Olyan kínos pillanat ez, mint amikor valaki mond egy viccet, és utána még egy halvány kacajt sem ad ki magából senki (maximum az, aki a viccet mesélte).

Jobbnak láttam, ha most inkább elmegyek a szobámba. Amikor már majdnem az ajtómhoz értem, valaki megszólalt mellettem. Valaki… Ki más lehetett volna?

-          Még csak most értél haza? Komolyan, mégis mit csinálsz ott ennyi ideig? Vagy nem is a dombra jársz ki, hanem valami fiúval lógsz?

Talán elég apáskodóan hangzott, főleg az utolsó mondat, de igazából ő a bátyám volt, Dávid.

-          És téged miért is érdekel ez annyira? Törődj magaddal, és tanuld magad halálra!

-          Törődj magaddal? Ez nem egy Garnier reklám… És különben is, te is jobban tennéd, ha többet tanulnál.

Hát igen, ez az én kis családom. Azt állítottam, azért nem szeretnek az iskolában, mert jó tanuló vagyok ugye? Itthon viszont folyton azzal traktálnak, hogy tanuljak, mert egész nap mást csinálok. Végső soron a szüleimnek volt igaza, mert nem mondanám, hogy sok időt töltök a házi feladatokkal, de köszönhetően a memóriámnak, így is tudok jó jegyeket szerezni. Dávid viszont mindig is nagyon sokat tanult, így ő is a legjobb volt az osztályában. És most, hogy már egyetemre került, így még többet.

Nem akartam tovább vitatkozni vele, ezért bementem a szobámba, és kicsit dühösnek tűnően, becsaptam az ajtót magam mögött. Első utam a számítógépemhez vezetett. Tudom, tudom, a mai fiatalok és a facebook… Én is tisztában vagyok vele, hogy a közösségi oldalak mennyire tönkreteszik az embereket és a kapcsolataikat, de leginkább csak beszélgetésekre, és iskolai tudnivalók hozzáférésére használtam. Ezek némileg megmagyarázzák, miért töltök el ott sok időt. Válaszoltam is pár ismerősöm levelére, de mivel egyikük sem volt online, így kiléptem, és más elfoglaltságot kerestem. Nem volt nehéz, ugyanis rögtön megakadt a szemem az ágyamon heverő gitáron. Leültem a szobámban kicsit rendezetlenül elterülő bobzsákra, és a kezembe vettem a lámpafénynél is szép feketén csillogó hangszeremet.

A legjobb érzés, amikor egy napig meg sem szólaltatsz egy hangot sem, aztán amikor újra meghallod, amit játszol, érzed, ahogy a zene átjár, és jobban hangzik, mint bármikor máskor.

Ezúttal a The Beatles híres Blackbird című zene dallama hagyta el a gitár húrjait.

Nem sokáig folytathattam, ugyanis a falon át hangos dübörgéssel tudatta velem a bátyám, hogy nem tetszik neki.

-          Ezt tudod akkor is csinálni, amikor nem vagyok itthon. Most hagyj tanulni!

Persze, akkor nem kellett tanulnia, amikor bele akarta ütni az orrát az én dolgomba…

De mint máskor, most sem volt választásom, és nekem kellett engednem.

És most mit csináljak? Semmi kedvem nem volt még aludni menni. Lássuk csak! Ha nem zenélhetek, akkor legalább hallgassak egy kis zenét. Most valahogy rám tört a vágy, hogy rajzoljak is. Igaz, hogy csak amolyan firkálós értelemben.

Ezzel végül eltelt az idő, és el is fáradt a szemem. Ha már holnap szenvednem kell, akkor legalább ne kínozzon az álmosság is. Elmentem fürdeni, utána pedig az ágyban még utoljára a nyárra és a végtelennek tűnő napokra gondoltam. Lehunytam a szemem, majd leoltottam az egyetlen fényforrást a szobában, a kislámpámat.