Zenék!

Hűű, ma nagyon jó formámban vagyok, ez már a harmadik bejegyzésem ma. Remélem el is olvassátok őket. :D Arra gondoltam, hogy minden nap (vagy időközönként) kiteszek nektek zenéket. De nem egyszerű zenéket, olyanokra gondoltam, amik nem olyan ismertek, viszont iszonyatosan jók. Így lehetőséget kapnak nem olyan híres együttesek, előadók, hogy tehetségükhöz méltóan többet hallgassák őket.
Kezdjük is a kedvenc együttesemmel, akik szintén ebben a cipőben járnak. A nevük McFly (ha valaki látta a Vissza a jövőbe című filmet, akkor igen, Marty McFlyról kapták a nevüket :D), és Angliában még elég ismertnek mondhatóak, nálunk viszont nem. Elhoztam a két kedvenc számomat tőlük, hallgassatok bele. :) Ha többet akarnátok tudni a bandáról, akkor itt megtaláltok mindent, amit tudni akartok: http://en.wikipedia.org/wiki/McFly

Egy kicsit líraibb szám: The heart never lies. 
Dalszöveg: http://www.azlyrics.com/lyrics/mcfly/theheartneverlies.html

Egy kicsit rockos, alternatívabb szám: Red (klip még nem készült hozzá, ez élő koncertfelvétel :D)

Dalszöveg: a videóban :)

Új novella! (Kulcs a szívhez)

Úgy döntöttem, ma felteszem a legújabb novellámat, ami szintén egy versenyre készült. Remélem tetszik majd, véleményeket ehhez is várok. :)

1939. október 23.

A legszörnyűbb reggel, amit valaha átéltem. Ahogy felébredtem, nem csak az erősen fénylő Nap sugarai zavartak, hanem a tudat, hogy a férjem ma elhagy, talán mindörökre… Tegnap jött a levél, miszerint megkezdődött a háború, és Evan-t is besorozták. Azt mondta, ő valahogy érezte, én viszont ilyenre nem tudok felkészülni. Hogy is lehetne, mikor minden egyes további napot úgy kell leélnem, hogy nem vagyok benne biztos, hogy viszont láthatom-e a kedvesemet valaha. Ott feküdt mellettem, még aludt. Akár egy ártatlan kisgyermek, aki holnaptól már százak vérét ontja, és mások talán az övét.

Kimentem a konyhába, hogy lefoglaljam magamat egy kis sütögetéssel. Palacsintát készítettem, Evan kedvencét. Úgy látszik, az illatok kicsalogatták az ágyából, ugyanis két szorító, mégis szeretetteljesen magával ragadó kezet éreztem a derekamon.

– Jó reggelt, szépségem!

– Jó reggelt! – mosolyogtam, bár mosolyom nem tűnt őszintének.

– Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte, mintha nem is sejtené.

Én azonban tudattam vele egy gonosz pillantással gondolataimat. 

– Figyelj, csak az én kedvemért, élvezzük ki ezt a reggelt! – Maga felé fordított, és gyengéden megcsókolt.

Jobbnak láttam azt tenni, amit ő mondott, hiszen, ha csak sajnálkozom, attól neki sem lesz jobb. Igazából ez önző dolog volt tőlem, mert úgy tettem, mintha egyedül csak én hiányolhatnám őt, és neki biztos, hogy kisebb dolga is nagyobb lesz ennél. Még ha huszonkét évesen senki sem ilyen munkára vágyott, akkor is muszáj támogatnom őt.

„Nyugodtan” megreggeliztünk, majd jött az összecsomagolás. Segítettem Evan-nek mindent beszerezni, amit csak tudtam.

– A legfontosabbat elfelejtettem – jutott eszébe.

Odament az éjjeliszekrényen tartott apró ékszeres dobozkához, majd kivett belőle egy képet. Az én fotómat. Közben végig rám mosolygott, majd nyomott egy puszit az arcomra.

– Na és velem mi lesz? Nekem is kell egy fénykép rólad.

– Várj csak, mindjárt.

Elővett valamit a zsebéből. Egy nyakláncnak látszott, azonban nem teljesen átlagos. Aranyláncán egy kulcsszerű fémdarab csüngött, tetején pedig egy szív alak formálódott ki.

– Ez gyönyörű!

– Nézz bele! – utasított.

A szívet ketté lehetett nyitni, mint a hagyományos fényképes nyakláncokat. Ez viszont nem volt közönséges ékszer, ebben nem azt találtam, amire számítottam.

– Tükrök?

– Eredetibb, mint a többi fotós lánc, nem gondolod? – mutatta meg ellenállhatatlan mosolyát. – Ráadásul így nem csak egy semmilyen képet tudsz bámulni.

Odaállt mögém, így az egyik tükörben ő látszott, míg a másikban magamat láttam. Őrültebbnél őrültebb arcokat vágott, csak hogy végre megnevettessen. Sosem tudtam ellenállni kitűnő humorának.

– Na, ilyen egy boldog pár, ezt akartam látni – mondta már komolyabban, de még mosolyogva.

– De ha nem leszel itt, akkor nem láthatlak.

– Mindig itt leszek veled. Csak találd meg a kulcs helyét, és meglátod.

Szeretett velem játszani. De még ezt is imádtam benne. Mindent, amit tesz, gondol, érez. Bármit megtettem volna, csak maradjon itt mellettem…

– Nem kapok segítséget, hogy hol keressem?

– El kell, hogy keserítselek szívem, de ott találod meg, ahol leginkább félsz. Hidd el, amit ott látsz, garantáltan elűzi a rettegést. Ezzel csak szívességet teszek.

– Ez igazán kedves dolog... – Fogalmam sem volt, milyen helyre gondolhat. A ház, amibe pár napja költöztünk, hatalmas, sok helyiséggel, amelyekben még nem is mindben jártam.

– Viszont én is kérek tőled valamit. Csak akkor menj oda, és nyisd ki az ajtót, ha kapsz egy levelet. Nem számít, hogy tőlem, vagy esetleg már nem tőlem, de legyen ez a fogadásunk része.

– Rendben. De addig legalább hordhatom? Nagyon megtetszett.

– Persze. Várj, segítek.

Miután feladta rám az ékszert, adott egy alig érezhető csókot a nyakamra. Már ettől is kirázott a hideg. Ezek fognak a legjobban hiányozni, az apró, másoknak talán semmit sem jelentő pillanatok.

Elérkezett a búcsú. Ott álltunk egymással szemben a bejárati ajtónál, és egyszerűen nem tudtunk egymásnak mit mondani. Mit is lehetne ilyenkor? Evan törte meg a mozdulatlanságunkat. Ledobta a táskáját a földre és hirtelen megölelt. Olyan erősen szorított, mint még soha, és azt suttogta, hogy nagyon fogok neki hiányozni. Erre nem tudtam semmit sem válaszolni, ugyanis a könnyeimtől a torkom is elzáródott, és egy szó sem jött ki a számon. Így nem fog menni a búcsú, ezt ő is látta.

– Erre nem vagyok képes, nem tudom csak úgy végignézni, ahogy elmész – mondtam miután megmakacsoltam magamat, hogy végre megszólalhassak.

– Van egy ötletem. Hunyd le a szemed!

– Nem, Evan, most nem akarok játszani.

– Kérlek! Így nem látod, ahogy elsétálok, majd csak azt, ahogy visszatérek hozzád.

Végül beleegyeztem, de még előtte, utoljára, belenéztem mélykék szemeibe, majd lehunytam a sajátomat. Megijedtem, amikor Evan ajkai hirtelen megérintették a homlokomat, majd gyengéden átölelt utoljára. Ezután már csak a bejárati ajtó hangos nyikorgását hallottam, majd a síri csendet, ami azt jelentette, akit a világon a legjobban szerettem, elhagyott…

1939. november 17.

Éppen a postaláda tartalmát néztem. Sosem vártam levelet a férjemtől, mert akkor minden nap egy őrület lett volna. Azonban legbelül, saját magam elől sosem tudtam eltitkolni, hogy valójában ez az egy dolog, ami igazán boldoggá tenne, vagy éppen örökre elvenné az örömömet. De nézzük csak, ez a levél tényleg nekem lett címezve? Csakis nekem. És nem is az egyik levelezőtársamtól jött, ismeretlen írást láttam rajta. Ez nem jelent semmit, lehet, hogy Evan-nek nem jutott ideje arra, hogy megcímezze, így más írta rá. Viszont nem készültem még fel arra, hogy kinyissam. El sem tudtam képzelni, melyik a valószínűbb, az hogy a kedvesemtől jött, vagy, hogy a katonaság értesítése. Ránéztem a nyakláncra, úgy tűnt mintha tőle várnék segítséget, hogy ne csak ott álljak, mint egy földbe gyökerezett fa. Ekkor jutott eszembe, amit Evan mondott: csak akkor nyithatom ki azt a titkos szobát, ha levél érkezik tőle. A hatalmas házra néztem. Vajon melyik lehet az a helyiség? Gondolkodj, Josi, gondolkodj! Hol félek a legjobban? Igazából kívülről az egész épület egy szellemjárta kísértetháznak tűnt, csak az nyugtatott meg, hogy belülről igazán kis otthonosnak lett berendezve. Hát ez az! Amikor beköltöztünk a házba, felfedeztünk egy olyan szobát, amit teljesen úgy hagytak itt, ahogy használták, ugyanis az egykori lakó gyereke tragikus körülmények között meghalt. Ahogy ezt a történetet elmondták nekünk, a hideg futkosott a hátamon, és ahogy benyitottunk a helyiségbe, nem csillapodott ez az érzésem. Még most is, ahogy a kertből néztem a felső emeleti szobára, olyan volt, akár egy horrorfilmben. De meg kell tennem. Fel kell oda mennem.

Minden egyes lépcsőfok közelebb és közelebb vitt a kísérteties helyhez. Viszont ha ez az, amit keresek, akkor minden megváltozik.

Az ajtó elé értem, majd óvatosan lenyomtam a kilincset, hátha nem ez a keresett szoba. Zárva találtam. Leemeltem nyakamról a kulcsot, majd belehelyeztem a zárba, mire az kattant egyet. Hát jól gondoltam. Vettem egy mély lélegzetet és benyitottam. Az elém táruló meglepetés okozta öröm leírhatatlan. Igaza volt Evan-nek, amikor azt mondta, találjam meg a kulcs helyét, és ő mindig velem lesz. Az összes ijesztő bútor és tárgy eltűnt. Helyettük a mi képeink tömkelege csüngött ott, kitapétázva vele a falakat. A szoba közepén az egyik nappaliból áthozott zongora díszelgett, amit imádtam, azonban nem minden billentyűjét lehetett lenyomni. Odaültem a kis székre, és kipróbáltam működik-e. Jobban szólt, mint bármelyik hangszer, amelyiken eddig játszottam. Az előttem lévő kottában a kedvenc dalom hangjait véltem felfedezni. Gyönyörűnek tűnt, és mesébe illőnek az egész. Mindent előre eltervezett.

Az ablakhoz mentem, hogy innen is megcsodálhassam a kertet, ahonnan még soha nem néztem ki. A postaládán akadt meg a szemem, ahol alig pár perce álltam. Ekkor jutott csak megint eszembe a levél. Ott tartogattam a kezemben, de még mindig nem álltam készen arra, hogy kinyissam.

Az udvaron mintha egy alakot véltem volna felfedezni. Katonai egyenruhájában szinte elveszett a táj zöld színében. Viszont arcát felismertem. Hogy is keverhetném össze mással? Ez Evan. De az nem lehet, csak képzelődöm… Mégis miután behunytam a szemem és újra kinyitottam, még mindig ott állt. Fejemben utolsó hozzám intézett szavai visszhangoztak: „Nem látod, ahogy elsétálok, majd csak azt, ahogy visszatérek hozzád.”. Nem bírtam tovább, feltéptem a fehér papírt. Megbántam ezt a tettet, ahogy megláttam, hogy ezek sem Evan jellegzetes girbegurba betűi. Az első „sajnálattal közöljük” szavaknál tovább nem tudtam olvasni. Összetörtem. Szemembe pillanatok alatt könnyek tömkelege szökött, olyannyira, hogy már alig láttam tőlük. Az alak azonban még mindig ott állt a kertben. Velem ellentétben ő mosolygott.

„Mindig itt leszek veled!” – hallottam újból a szavait.

Kezét a fejéhez emelte, katonához híven szalutált. Most viszont ez nem a felettesének, hanem nekem szólt. Ez jelentette a második és egyben utolsó búcsúnkat. Lassan elhalványodott a körvonala, és eltűnt a szemem elől.

Életem legszebb ajándéka után, a legrosszabb pillanat következett most. Már nem csak sírtam, zokogtam. A lábam nem tartott meg, ezért lekuporodtam az ablak alá. Mérges voltam. Arra, aki miatt meghalt, rá, hogy elment és magamra is, hogy elengedtem őt. Viszont igazat mondott, már nem féltem. Már semmitől sem féltem, és ezt is neki köszönhettem, ahogy mindent. Újra a tőle kapott nyakláncra pillantottam. Kettényitottam a szívet, amelynek tükörbelsejében én látszódtam. Ahogy azonban egy kicsit elforgattam, mintha Evan arca is megjelent volna a másik felében. Tényleg őt láttam, ugyanis a fényképeinkkel kitapétázott fal egyik fotója tükröződött vissza benne. Azon a képen boldognak tűnt. Nevetésétől mindig én is mosolyra derültem, úgy ahogy most is. Még ilyen pillanatban is képes vidámmá tenni. És így a nyakláncban újra láthattam a boldog párt, akik mindig is voltunk.

Rubinvörös filmkritika!

A napokban én is átélhettem milyen érzés az, ha egy elolvasott könyv filmváltozatát megnézem. Eddig mindig
csak olvastam a filmkritikákat, és azon csodálkoztam miért sír mindenki azért, mert, hogy a könyv sokkal jobb volt. Na hát már értem... Persze nem igazodhat a film mindenben az olvasott szöveghez. Viszont tudok egy tanácsot adni: ha egy könyvből készül film, akkor vagy az egyiket vagy a másikat olvasd el/nézd meg, de mindkettőt SOHA ne tedd. Ha előbb olvasod a könyvet, teljesen más lesz a film, és csalódni fogsz benne. Ha fordítva, úgy nem tudod kihasználni a könyvek által nyújtott legnagyobb előnyt, a fantáziát, ugyanis mindig a látott szereplő képe lesz előtted.
Na most pedig hadd írjak pár sort magáról a filmről. Figyelem, aki szeretné elolvasni a könyvet, vagy megnézni a filmet, de még nem tette meg, annak SPOILER következik. :)
Először is, ahogy megláttam, hogy végre fent van rendes minőségben, ráadásul magyar felirattal a film, nagyon megörültem. Rögtön elkezdtem nézni. Az eleje eléggé más volt, mint a könyv, de aztán megnyugodtam, mert sok helyen pontosan követte az eseményeket. Viszont! Hiába, hogy német film, és Angliában játszódik, volt egy kis hollywoodi beütése néhol. A színészekkel Leslie-n kívül mindenkivel meg voltam elégedve, sokakkal ellentétben, akik szerint nem volt túl jó a szereplőválogatás sem. Azt nem értem mondjuk, hogy lehet egy könyvben szeplősnek és teljesen másnak leírt lányból a filmben afroamerikainak lenni. Ne értsen félre senki, nem azzal volt a bajom, csak hogy abszolút elütött a könyvbéli leírástól.
A végét egy kicsit csalódásnak éreztem, illetve azt sem értettem, hogy a film mind a három könyvből készült-e vagy csak az elsőből. Voltak olyan jelenetek benne, amik későbbi fejezetekben lettem volna, de megtalálhattuk a filmben, viszont a legnagyobb titok, amire a könyv épült, az nem jelent meg a filmben.
A filmet itt találhatjátok meg: http://www.mozicsillag.com/movie_show.php?id=11085#.UdAkkjsqx7s (én Putlockeren néztem, ott jó volt)
A könyv pedig online is fent van, ha valakinek kedve támadt elolvasni: http://users2.ml.mindenkilapja.hu/users/web-world/uploads/Kerstin_Gier_-_Rubinvoros1.pdf
Szóval ez lenne az én véleményem. Ha valaki szeretné megosztani a sajátját velem, nyugodtan írja meg kommentben. :)

Új design!

Az arculatváltás annak köszönhető, hogy a www.alomgyar.blogger.hu szerkesztője volt olyan kedves, és csinált nekem egy szép fejlécet. Örök hála ezért neki. :) Nézzetek be hozzá, megéri :D

1. fejezet

Elérkezett az ideje annak, hogy feltegyem az első fejezetet a történetemből. A címe Igaz történet alapján, mivel sok dolog valóban megtörtént velem is, és a szereplők legtöbbjét is a valóságból merítettem. Kérek véleményt róla. :)

Hát eljött ez a nap is, mindenki legkisebb örömére. Ugyanis ez a nap a nyár utolsó napja. És hogy én hol töltöttem? Nem tóparti bulikban, nem is a fiúmmal (aki egyébként nincs). Csak egymagamban otthon ülve, és kihasználva minden percet, hogy egy kicsit még pihenhessek. Talán most azt kérdezed, miért nem ütöttem el az időt valami hasznosabbal, de ha ismernél, elég lenne annyit mondanom, hogy mert én vagyok Amy García. És aki ismer, az nem csak annyit szűr le a nevemből, hogy apám révén van egy kis spanyol vér is bennem, hanem azt is tudja, hogy én vagyok a világéletében jól tanuló lány, akit ezért inkább elkerülték. Persze azért mindig is voltak barátaim, de az embernek nehéz a jobbra koncentrálnia, miközben ötször annyi ember sértegeti, vagy figyelembe se veszi, mint amennyi kicsit is ki van békülve vele. Természetesen, ha a háziról volt szó, vagy egy dolgozatról, hirtelen megnőtt a „barátaim” száma, de ez már más kérdés…Az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy Magyarországon ilyen névvel kell élnem, hiszen mindenki rögtön elkezd kérdezősködni, hogy miért itt lakom ilyen névvel, hogy itt lakom-e egyáltalán, vagy hogy beszélek-e magyarul…

És most itt ülök a nyár utolsó napján, a gyönyörű naplementét szemlélve, mielőtt visszamegyek a magukat embernek valló élőlényekkel teli pokolba. Most is a kedvenc helyemet választottam az ücsörgésre: egy kis dombon, egy hatalmas tölgyfa tövében. Régen is annyit jártam ide, amikor bármi vagy bárki elvette a már így is megromlott kedvemet, hogy apa barkácsolt a fa alá egy kis padot, hogy ne a földön kelljen ülnöm. Igen, hihetetlenül hálás voltam neki, hogy nem tiltotta meg, hogy ide járjak, hanem még könnyebbé is tette az ittlétet.

Nem mondanám, hogy minden napot a padon töltöttem, de a naplementét mindig szerettem nézni. Nem csak a szemet kápráztató természeti jelenség miatt, amit tökéletesen lehet innen látni, hanem azért is, mert anya mindig azzal biztatott nyolc éves korom óta, amikor megbántott valaki, hogy egy nap majd minden megváltozik és jobb lesz. Lehet, hogy butaságnak tűnik, de én azóta minden nap azért nézem, ahogy a nap leereszkedik, mert mindig azt a napot várom, amikor véget ér a szenvedés. Nyilván még nem jött el az az idő, különben nem ülnék itt megint, azonban most nem ezért töltöm itt az estémet. Pont azt akarom elkerülni, hogy eljöjjön a holnap, így a Nap utolsó sugarait is végig akarom nézni.

Annyira békés itt minden, és legszívesebben sosem mozdulnék innen. Lehetséges az, hogy egyszer itt építsek házat és itt éljek? Biztosan így döntenék, ha tehetném. Főleg a fa alatt érzem magamat nagyon jól, ahol még a legforróbb nyári napokon is hűvös árnyékot biztosítanak a hatalmas ágak. A domb ilyenkor egy nagy színkavalkáddá válik a legkülönlegesebb és legátlagosabb növények által, amelyek itt nyílnak. De engem most nem a rét hangulata fogott meg. A nap még mindig a horizonton volt, azonban sugarai már rózsaszínre színezték az eget, ami gyönyörű összhangot mutat a felette lévő égszínkék színnel. Elővettem a fényképezőmet, és kattintottam párat. Hiába, nem elég az a szerintem már több száz fotóból álló gyűjteményem. Minden naplemente más és más, még ha ezt nem is tudja felfogni az, aki őrültnek tart, azért mert ennyi „ugyanolyan” képet csináltam. Az egyik nagy szenvedélyem volt mindig is a fotózás, bár nincs annyira profi gépem hozzá, de már gyűjtöm rá a pénzt. A szüleim nem akartak nekem sosem venni, mert túl drágának tartják mindegyiket, és úgy gondolják, hogy felesleges lenne nekem. Abban igazuk van, hogy nem tudnék vele pénzt keresni (hacsak nem lennék benne nagyon jó, ami nem igazán valószínű), de nekem ez egy fontos hobbi és önkifejezés, úgy ahogy a gitárom is. Abban sem bíztak, hogy a gitár nem fogja a sarokban végezni öt centi porral a tetején, mégis már két és fél éve gitározom rajta.

Látszik, hogy van több hobbim is, mégsem tudom, mi leszek, ha „nagy” leszek. Pedig már vészesen itt az ideje, hogy eldöntsem, mert a holnapi nappal elkezdődik a középiskolában töltött utolsó évem. Régen, amikor az általános iskolában elkezdtek piszkálni, csak mert jól tanultam, mindig azzal biztattam magam, hogy én majd legalább kaphatok egy jobb állást, és jobb életem lesz, mint nekik. Most azonban hiába, hogy minden tantárgyból jól állok, ha nem tudom eldönteni, mivel foglalkozzam majd. A művészetek érdekelnek a legjobban, de az csak gyakorlatban, és ha megmondják nekem, hogy mit hogyan kéne máshogy csinálnom benne, rögtön elmegy tőle a kedvem. Mégis mire való a művészet, ha nem a saját elképzeléseid megvalósítására? Azonban sajnos ezekből a szakmákból nem lehet megélni, és most úgy tűnik, hogy akik mindig is tettek a tanulásra, többre fogják vinni, mint én, és én ugyanaz a lány maradok, akit mindig is cikiztek a suliban…

A gondolatmenetem közben a nap egyre csak ereszkedett, és mivel már tapasztaltam, hogy ilyenkor milyen hamar besötétedhet, felálltam, és elindultam hazafelé. Nincs olyan messze a házunk, öt perc alatt eljutok oda, mégis mindig, amikor ide jövök, olyan mintha egy másik világba jutnék át. Lelkileg így is van. A belül tomboló hangulatomat általában tudja orvosolni a szép táj és az az érzet, hogy itt senki sem talál meg és végre kisírhatom magamat.

Ahogy kinyitottam a kis fakaput a házunk előtt, máris visszacsöppenhettem a való világba. Ugyanis odáig hallottam anya és apa veszekedését. Néha ezért is jó elszaladni innen. Úgy nem hallhatjuk a valóság zaját. Mint mindig, apából most is előtört egy kis spanyol akcentus és szó dühében. Érdekesen, amikor beléptem az ajtón, minden és mindenki elcsendesedett. Olyan kínos pillanat ez, mint amikor valaki mond egy viccet, és utána még egy halvány kacajt sem ad ki magából senki (maximum az, aki a viccet mesélte).

Jobbnak láttam, ha most inkább elmegyek a szobámba. Amikor már majdnem az ajtómhoz értem, valaki megszólalt mellettem. Valaki… Ki más lehetett volna?

-          Még csak most értél haza? Komolyan, mégis mit csinálsz ott ennyi ideig? Vagy nem is a dombra jársz ki, hanem valami fiúval lógsz?

Talán elég apáskodóan hangzott, főleg az utolsó mondat, de igazából ő a bátyám volt, Dávid.

-          És téged miért is érdekel ez annyira? Törődj magaddal, és tanuld magad halálra!

-          Törődj magaddal? Ez nem egy Garnier reklám… És különben is, te is jobban tennéd, ha többet tanulnál.

Hát igen, ez az én kis családom. Azt állítottam, azért nem szeretnek az iskolában, mert jó tanuló vagyok ugye? Itthon viszont folyton azzal traktálnak, hogy tanuljak, mert egész nap mást csinálok. Végső soron a szüleimnek volt igaza, mert nem mondanám, hogy sok időt töltök a házi feladatokkal, de köszönhetően a memóriámnak, így is tudok jó jegyeket szerezni. Dávid viszont mindig is nagyon sokat tanult, így ő is a legjobb volt az osztályában. És most, hogy már egyetemre került, így még többet.

Nem akartam tovább vitatkozni vele, ezért bementem a szobámba, és kicsit dühösnek tűnően, becsaptam az ajtót magam mögött. Első utam a számítógépemhez vezetett. Tudom, tudom, a mai fiatalok és a facebook… Én is tisztában vagyok vele, hogy a közösségi oldalak mennyire tönkreteszik az embereket és a kapcsolataikat, de leginkább csak beszélgetésekre, és iskolai tudnivalók hozzáférésére használtam. Ezek némileg megmagyarázzák, miért töltök el ott sok időt. Válaszoltam is pár ismerősöm levelére, de mivel egyikük sem volt online, így kiléptem, és más elfoglaltságot kerestem. Nem volt nehéz, ugyanis rögtön megakadt a szemem az ágyamon heverő gitáron. Leültem a szobámban kicsit rendezetlenül elterülő bobzsákra, és a kezembe vettem a lámpafénynél is szép feketén csillogó hangszeremet.

A legjobb érzés, amikor egy napig meg sem szólaltatsz egy hangot sem, aztán amikor újra meghallod, amit játszol, érzed, ahogy a zene átjár, és jobban hangzik, mint bármikor máskor.

Ezúttal a The Beatles híres Blackbird című zene dallama hagyta el a gitár húrjait.

Nem sokáig folytathattam, ugyanis a falon át hangos dübörgéssel tudatta velem a bátyám, hogy nem tetszik neki.

-          Ezt tudod akkor is csinálni, amikor nem vagyok itthon. Most hagyj tanulni!

Persze, akkor nem kellett tanulnia, amikor bele akarta ütni az orrát az én dolgomba…

De mint máskor, most sem volt választásom, és nekem kellett engednem.

És most mit csináljak? Semmi kedvem nem volt még aludni menni. Lássuk csak! Ha nem zenélhetek, akkor legalább hallgassak egy kis zenét. Most valahogy rám tört a vágy, hogy rajzoljak is. Igaz, hogy csak amolyan firkálós értelemben.

Ezzel végül eltelt az idő, és el is fáradt a szemem. Ha már holnap szenvednem kell, akkor legalább ne kínozzon az álmosság is. Elmentem fürdeni, utána pedig az ágyban még utoljára a nyárra és a végtelennek tűnő napokra gondoltam. Lehunytam a szemem, majd leoltottam az egyetlen fényforrást a szobában, a kislámpámat.

Minden vég(zet) nehéz

És itt van az első novella. Remélem tetszeni fog. Várom a véleményeket kommentben. :)

A nap kezdett nyugovóra térni, és sárga fényével már befestette az égbolt kékségét. Én azonban ezt csak bentről láthattam. Kis faházam apró ablakán kibámulva nem sokat lehetett leszűrni a külvilágból, de éppen ez lett volna a célom. Még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem-e, amikor jelentkeztem erre a nyári táborra. Pont azért nem volt ínyemre, mert az ilyen események nem az én stílusom. Szeretek a kis világomba visszahúzódni, úgy ahogy most is tettem az üres szobában. A többiek szinte mind kint úszkáltak a tóban vagy éppen lerészegedtek a bulizásban. Ezért sem lelkesedtem. Igaz, hogy azért jöttem ide, hogy kicsit több emberrel ismerkedjek meg, és nyitottabb legyek, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt a célt itt el lehetne érni. Barátokat sem szereztem, hiszen Leslie-nél jobb barátot nehéz lenne találni. Őt viszont elvesztettem másfél éve egy autóbalesetben. Nap mint nap hal meg több ezer ember, mégis mindenkinek csak az az egy számít, akihez közel állt. Pedig minden elhunytnak van rokona, és mind ugyanúgy éreznek, mint én. A tragédia után, mint mindenki, én is befelé fordultam, és nem törődtem a külvilággal. Azonban én sosem tudtam felállni a depresszióból. Kényelmesebbnek tűnt ez a helyzet. A többiek a suliban először sajnáltak, majd kezdtek furának tartani, amikor már nem voltam kíváncsi a nemtörődöm sajnálatukra.

A kintről behallatszódó zene egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, ezért a fülembe helyeztem saját fülhallgatómat, és inkább kedvelt dalaimra próbáltam koncentrálni. A fejemben újabb gondolatmenetek kezdődtek meg, véget nem érő esélylatolgatásokkal.

Egy idő után azonban alábbhagyott a háttérzaj, és arra lettem figyelmes, hogy túl nagy a csend.

“Kinézzek? Nem, miért is tenném? De mégis jó lenne egy kis esti séta, ha a többiek már elszállingóztak kintről. “ Megpróbáltam minél halkabban kinyitni a fából készült, meglehetősen recsegő ajtót. Úgy látszik kicsit hangos volt a fülembe ordító zene, ugyanis a tábor nem hallatszott teljesen zajmentes övezetnek. Mindenkinek a figyelme egy pontban összpontosult. A gitározó Van-t nézték. Bármennyire is próbáltam őt elfelejteni, nehéznek bizonyult, hiszen még most is egy táborba jöttünk. Egy ideig úgymond halálosan szerelmes voltam belé, majd lassan elmúlt, amikor szinte észre sem vett, és ő is különcnek tartott. Azonban nem minden érzésem múlt el iránta, ezt próbáltam most leküzdeni. Nem szabadott volna végignéznem, ahogy gitározik, de egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. A zenei tehetségét sohasem kérdőjeleztem meg. Én voltam az egyetlen, aki csak lesve nézte őt, mindenki körülötte csoportosult, és onnan hallgatta a húrok pendülését.

A gitárjáték véget ért, és a táborvezetőnk egy kisebb beszéd keretében mondott nekik valamit. Nem álltak olyan közel, hogy hallhassam őket. Amikor a többiek, és egyben a szobatársam is elindult a faházak felé, gyorsan visszaugrottam az ágyamba, hogy úgy tegyek, mintha nem leskelődtem volna fél pillanattal ezelőttig.

—     Most lesz a tábortűz. Nem jössz te is, Rose? – kérdezte a még kedvesnek mondható szobatársam.

—     Nem tudom, lehet…

—     Azt mondta Mr. Harris, hogy ez a legjobb dolog a táborban, és kitalált egy játékot is.

—     Jó, rendben, megyek.

Nem volt hozzá sok kedvem, de lehet, hogy jó lesz. Végül is miért is jöttem volna ide, ha nem csinálok semmit?

Amikorra mindenki kiért, pár fiú már javában dolgozott azon, hogy valamiféle tábortüzet tudjanak gyújtani. Mi többiek, leültünk egy kupacban, miközben Mr. Harris beszélt.

—     Azt szeretném, ha ez a tábor mindenkinek emlékezetes lenne. Éppen ezért találtam ki valami érdekeset. Adok két percet, hogy keressetek egy olyan, persze éghető tárgyat, amit majd beledobhattok a tábortűzbe. Ez mind azt szimbolizálná, hogy egy szakasz lezárult az életetekben, és egy új, remélem most kezdődik el. Siessetek, mostantól számolom a két percet.

Tényleg fura ötlet, de tetszett. Ahogy visszaértem a faházhoz, elkezdtem keresgélni a megfelelő tárgyat. Valahogy sehogy sem sikerült megtalálnom azt, ami tökéletes lenne. Egészen addig, ameddig utazótáskám mélyére nem túrtam, ugyanis ott tartottam a naplómat. Nem volt vastag füzetecske, viszont annál több emlékkel teli. A legtöbb pedig Van-ről, akivel leginkább le szeretném zárni a múltamat. Felkaptam egyik legféltettebb kincsemet, és kivittem egészen a tábortűzig. Már ott ült pár ember egy nagy körben, csatlakoztam hozzájuk.

—     Mindenki itt van? Kezdhetjük? – harsogta a táborvezetőnk

—     Igen!!! – hangzott az ujjongó válasz.

—     Akkor először is szeretném, ha elgondolkodnátok azon, amitől éppen örökre meg akartok szabadulni. A múlt mindig csak múlt marad, és nem tudjuk megváltoztatni. Mégis jobb, hogyha most átrágjátok magatokat minden részleten, hogy aztán az emlékeket örökre elnyelhesse a tűz lobogó lángja. – Nem hiába fogalmazott ilyen költőien, egy irodalomtanártól nem is várhatunk mást.

Elgondolkodni rajta? Pont azon, amit leginkább most azonnal elfelejtenék? Azonban az agyam akaratlanul is rögtön elkezdte azon “törni a fejét”, hogy mi is van a naplóban. Minden. Minden amit Van-nel kapcsolatban éreztem. Még ha sokszor észre sem vett, én sok apró pillanatot feljegyeztem; amikor csak épp rám nézett, vagy amikor köszönt nekem. A legfurcsább és egyben legőrjítőbb dolog az volt, hogy sohasem bírtam rá őszintén, hosszabb távon haragudni. Valami mindig visszavezetett hozzá. Valami, amit mások sorsnak, én néha csak szörnyű szenvedésnek neveznék.

A többiek elkezdték tűzbe vetni tárgyaikat, hogy az azzal hordozott összes emlék, ha nem is teljesen, de megszűnjön létezni.

Én azonban valahogy minden akaratom ellenére nem tudtam abbahagyni a gondolkodást. Bár a kezem automatikusan beledobta a naplót az égő szálfák közé, mégis még mindig az együtt töltött idő pergett le a szemeim előtt. Annyiszor átolvastam már őket, hogy minden eseményt ismertem fejből, szinte már a dátumot is. Éppen ezért olyan szép emlékek. Vajon lehet ilyen könnyű, csak úgy megszabadulni tőlük? Nem, dehogyis… Két év nem tűnhet el csak úgy egyszerűen az életünkből. És az első szerelem sem, vagyis Van.

Az iskolatársaim kezdtek elszállingózni szálláshelyükre, de én még ott ültem, és a lábam nem mozdult. Szinte már csak egyedül én merengtem ott magamban. Szinte… Rajtam kívül csak egy ember maradt a tűz körül, velem szemben. Nem láttam ki lehetett az, nem is törődtem vele. A lobogó lángnyelveket bámultam, az azóta lement nap helyébe lépő egyedüli fényforrást.

Már tényleg egymagamban voltam ott. Az előttem ülő ember is felállt, és elindult a faházába.

—     Miért kerülsz?

A hirtelen nekem szegezett kérdésre felocsúdva ennyit tudtam válaszolni: — Tessék?

Ekkor fordultam csak “beszélgetőpartnerem” felé, aki a sors (vagy éppen a szörnyű szenvedés) fintoraként, persze, hogy Van képében állt ott előttem. Hát ő az a rejtélyes alak, aki legutoljára hagyta volna el a tábortüzet.

—     Tudom, hogy nem véletlenül fordítod el a fejed és mész másik irányba mindig. Most, amikor mindenki kint volt a gitározásnál, te akkor is bent gubbasztottál a szobádban.

Kicsit egoistán hangzik, nemde? Csak miatta tehetem ezt? Bevallom, így történt, jól ráérzett… De még szerencse, hogy tényleg nem látott meg ezek szerint, hogy leskelődtem utána.

Nem válaszoltam semmit. Ez lett a vesztem… Feltette azt a legborzasztóbb kérdést, amit soha nem akartam volna hallani.

—     A baleset miatt van?

Vannak olyan dolgok, amikről nem szeretek beszélni. Ez egyike annak. És vannak olyan dolgok is, amit az ember soha nem akarna megtudni. Ez a kérdés ebbe a csoportba is beletartozik. Bárcsak ne tudnám, hogy Van ott ült Leslie-vel egy kocsiban a baleset napján. Bárcsak ne tudnám, hogy ő vezetett. És bár ne mondták volna el a rendőrök, hogy a sofőr okozta a legjobb barátom halálát, amikor átment a másik sávba, és nekihajtott egy másik autónak. Volt okom kerülni, és jogom elfelejteni, de mondd ezt egy szerelmes embernek. Nem fog menni.

—     Nem akarok erről beszélni.

—     Meg kell hallgatnod Rose!

—     Ha nem hallottad volna, nem akarok róla beszélni! – ismételtem meg, egyre ingerültebben.

Próbáltam felállni, de megragadta a karomat.

—     Muszáj lesz figyelned rám.

—     Miért, különben mit teszel?

Ahogy láttam, nem jutott eszébe semmilyen frappáns cselekedet. Most már fel engedett állni. Azzal hátat fordítottam neki, és elindultam. Úgy láttam amellett a stratégia mellett döntött, hogy úgy csinál, mintha nem tartana ott, de eközben mindent elmond, amit akar.

—     Nem én tettem. Nem én okoztam a halálát.

Sajnos ez a mondat beszédre késztetett engem is.

—     A rendőrök azt mondták, a sofőr a felelős. Ne játszd nekem azt, hogy nem tehetsz semmiről – válaszoltam még mindig háttal neki. Ahogy elhangzottak a számból a szavak, egyre jobban felszínre törtek az emlékek. Most azonban azt a napot idéztem elő, amikor Leslie-t utoljára láttam. Kezdtek könnyek gyűlni a szemembe.

—     És ha nem én vezettem?

Megfordultam, nem bírtam, hogy tovább játssza az ártatlant.

—     Ne nézz hülyének, tudom mi történt.  Meghalt a legjobb barátom. Te ölted meg.

—     Hazudtam a rendőröknek. Nem én tettem.

—     Nem vagyok kíváncsi a vetítéseidre.

—     Az igazságra vagy kíváncsi? Legyen. Aznap este engem ért a megtiszteltetés, hogy ellenőrizzem, Leslie megsérült-e, ugyanis a többiek mind többet ittam nálam. Én érezhettem elsőként, hogy nem ver a szíve, és hogy nem is lélegzik. Szerinted bennem nem ugyanolyan érzések kavarogtak, mint benned? Ő az én barátom is volt, nem csak a tiéd.

Van meglepődött, hogy nem szóltam közbe, ezért egy kicsit megtorpant beszédében, de tovább folytatta a magyarázatot.

—     Megegyeztem a sofőrrel, hogy elvállalom helyette a balhét, és azt mondom, hogy én ültem akkor a volánnál. Nem tehettem mást, a másik srác apja kinyírta volna őt, ha rájön, mi történt. Az én apámnak viszont vannak ügyvéd ismerősei, akik segítettek nekünk. Szörnyen hangzik, tudom, olyan mintha semmit sem ért volna az, hogy egy ember meghalt. A barátunk. De igenis, sokat számított, a mai napig emlékszem mindenre, és belülről felemészt az egész.

Sajnos én sem felejtettem el semmit. És ahogy Van beszélt, még inkább felidéztem minden egyes pillanatot. Azonban volt még egy fontos kérdés, talán a legfontosabb.

—     Ki vezetett?

—     Hidd el, nem mondhatom el. Nem azért, mert ő nem engedi. Azért, mert nézd meg milyen dühös lettél rám is, akkor vajon mit tennél az igazi tettessel?

—     Nem értheted. Tudnom kell!

—     Rose, kérlek…

Hirtelen nagy haragra gerjedtem. Nem csak egy oka volt, hanem kismillió. Az egész beszélgetés, Van, az egész életem. Ezzel szemben a baleset emléke nagy sérelmeket ébresztett újra bennem. Az érzelmek kavarodó kaleidoszkópjában rekedve, amellett, hogy elkezdtem sírni, csak ennyit tudtam annak a fiúnak a fejéhez vágni, akit még mindig szerettem:

—     Gyűlöllek!

Az arcomon legördülő könnycseppek megtévesztették őt, és észre sem vette, mit mondtam az imént. Rögtön vigasztaló módba váltott, és meg akarta fogni a vállam. Nem hagytam neki, és leráztam magamról a kezét, pedig leginkább arra vágytam, bárcsak magához ölelne, és elfelejtenék mindent.

Nem hagyta, hogy eltoljam magamtól. Addig addig próbálkozott, mire megadtam magamat, és zokogva borultam a karjaiba. Végre először, őszintén állhattunk egymás előtt. Ahogy a szemébe néztem, láttam azt, amit eddig még soha. Tudta ki vagyok, és nem voltam láthatatlan számára. Szemei megnyugvást tükröztek.

Nem adta fel, nem hagyott ott egyedül. Legbelül mélyen, én sem adtam fel soha, mindig is szerettem őt. Lehet, hogy minden végzet nehéz, de minden vég valaminek a kezdete.

Hello mindenki! 

Először is szeretném tisztázni, hogy ez az első blogom, szóval senki se szedje le a fejemet rögtön. Most kicsit úgy érzem magamat, mint Jenna a Kínos című sorozatban (már aki nézi). Persze én inkább az írásra fogok ráhangolódni, de valószínűleg lesz egy kicsi magamból is a blogban. Igazából azért szeretném feltenni ide a "műveket", mert szükségem lenne pár visszajelzésre mindenféle emberektől, akár profi, akár nem. A véleményeket szívesen fogadom, kritikát, esetleg javítást is. :) Először is egy novellával szeretnék indítani, amit egy még le nem zárt versenyre írtam, aztán majd valószínűleg pár fejezetet is olvashattok, az eddigi

regénykezdeményeimből.

Imádom az idézeteket, így befejezésül is ezzel búcsúzom a következő novelláig. :)

A művészet mindig a fájdalom kifejezése. Talán az egész élet is, minden, amit csinálunk, de különösen a művészek élete - ezért van az, hogy annyit bántják őket. Nemcsak a művészetükben adnak hangot a fájdalomnak, hanem az életükben is, mások meg nem szívesen szembesülnek azzal, hogy az élet csupa kín.

~John Lennon