Wallflower dreamer

Új novella! (Kulcs a szívhez)

Úgy döntöttem, ma felteszem a legújabb novellámat, ami szintén egy versenyre készült. Remélem tetszik majd, véleményeket ehhez is várok. :)

1939. október 23.

A legszörnyűbb reggel, amit valaha átéltem. Ahogy felébredtem, nem csak az erősen fénylő Nap sugarai zavartak, hanem a tudat, hogy a férjem ma elhagy, talán mindörökre… Tegnap jött a levél, miszerint megkezdődött a háború, és Evan-t is besorozták. Azt mondta, ő valahogy érezte, én viszont ilyenre nem tudok felkészülni. Hogy is lehetne, mikor minden egyes további napot úgy kell leélnem, hogy nem vagyok benne biztos, hogy viszont láthatom-e a kedvesemet valaha. Ott feküdt mellettem, még aludt. Akár egy ártatlan kisgyermek, aki holnaptól már százak vérét ontja, és mások talán az övét.

Kimentem a konyhába, hogy lefoglaljam magamat egy kis sütögetéssel. Palacsintát készítettem, Evan kedvencét. Úgy látszik, az illatok kicsalogatták az ágyából, ugyanis két szorító, mégis szeretetteljesen magával ragadó kezet éreztem a derekamon.

– Jó reggelt, szépségem!

– Jó reggelt! – mosolyogtam, bár mosolyom nem tűnt őszintének.

– Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte, mintha nem is sejtené.

Én azonban tudattam vele egy gonosz pillantással gondolataimat. 

– Figyelj, csak az én kedvemért, élvezzük ki ezt a reggelt! – Maga felé fordított, és gyengéden megcsókolt.

Jobbnak láttam azt tenni, amit ő mondott, hiszen, ha csak sajnálkozom, attól neki sem lesz jobb. Igazából ez önző dolog volt tőlem, mert úgy tettem, mintha egyedül csak én hiányolhatnám őt, és neki biztos, hogy kisebb dolga is nagyobb lesz ennél. Még ha huszonkét évesen senki sem ilyen munkára vágyott, akkor is muszáj támogatnom őt.

„Nyugodtan” megreggeliztünk, majd jött az összecsomagolás. Segítettem Evan-nek mindent beszerezni, amit csak tudtam.

– A legfontosabbat elfelejtettem – jutott eszébe.

Odament az éjjeliszekrényen tartott apró ékszeres dobozkához, majd kivett belőle egy képet. Az én fotómat. Közben végig rám mosolygott, majd nyomott egy puszit az arcomra.

– Na és velem mi lesz? Nekem is kell egy fénykép rólad.

– Várj csak, mindjárt.

Elővett valamit a zsebéből. Egy nyakláncnak látszott, azonban nem teljesen átlagos. Aranyláncán egy kulcsszerű fémdarab csüngött, tetején pedig egy szív alak formálódott ki.

– Ez gyönyörű!

– Nézz bele! – utasított.

A szívet ketté lehetett nyitni, mint a hagyományos fényképes nyakláncokat. Ez viszont nem volt közönséges ékszer, ebben nem azt találtam, amire számítottam.

– Tükrök?

– Eredetibb, mint a többi fotós lánc, nem gondolod? – mutatta meg ellenállhatatlan mosolyát. – Ráadásul így nem csak egy semmilyen képet tudsz bámulni.

Odaállt mögém, így az egyik tükörben ő látszott, míg a másikban magamat láttam. Őrültebbnél őrültebb arcokat vágott, csak hogy végre megnevettessen. Sosem tudtam ellenállni kitűnő humorának.

– Na, ilyen egy boldog pár, ezt akartam látni – mondta már komolyabban, de még mosolyogva.

– De ha nem leszel itt, akkor nem láthatlak.

– Mindig itt leszek veled. Csak találd meg a kulcs helyét, és meglátod.

Szeretett velem játszani. De még ezt is imádtam benne. Mindent, amit tesz, gondol, érez. Bármit megtettem volna, csak maradjon itt mellettem…

– Nem kapok segítséget, hogy hol keressem?

– El kell, hogy keserítselek szívem, de ott találod meg, ahol leginkább félsz. Hidd el, amit ott látsz, garantáltan elűzi a rettegést. Ezzel csak szívességet teszek.

– Ez igazán kedves dolog... – Fogalmam sem volt, milyen helyre gondolhat. A ház, amibe pár napja költöztünk, hatalmas, sok helyiséggel, amelyekben még nem is mindben jártam.

– Viszont én is kérek tőled valamit. Csak akkor menj oda, és nyisd ki az ajtót, ha kapsz egy levelet. Nem számít, hogy tőlem, vagy esetleg már nem tőlem, de legyen ez a fogadásunk része.

– Rendben. De addig legalább hordhatom? Nagyon megtetszett.

– Persze. Várj, segítek.

Miután feladta rám az ékszert, adott egy alig érezhető csókot a nyakamra. Már ettől is kirázott a hideg. Ezek fognak a legjobban hiányozni, az apró, másoknak talán semmit sem jelentő pillanatok.

Elérkezett a búcsú. Ott álltunk egymással szemben a bejárati ajtónál, és egyszerűen nem tudtunk egymásnak mit mondani. Mit is lehetne ilyenkor? Evan törte meg a mozdulatlanságunkat. Ledobta a táskáját a földre és hirtelen megölelt. Olyan erősen szorított, mint még soha, és azt suttogta, hogy nagyon fogok neki hiányozni. Erre nem tudtam semmit sem válaszolni, ugyanis a könnyeimtől a torkom is elzáródott, és egy szó sem jött ki a számon. Így nem fog menni a búcsú, ezt ő is látta.

– Erre nem vagyok képes, nem tudom csak úgy végignézni, ahogy elmész – mondtam miután megmakacsoltam magamat, hogy végre megszólalhassak.

– Van egy ötletem. Hunyd le a szemed!

– Nem, Evan, most nem akarok játszani.

– Kérlek! Így nem látod, ahogy elsétálok, majd csak azt, ahogy visszatérek hozzád.

Végül beleegyeztem, de még előtte, utoljára, belenéztem mélykék szemeibe, majd lehunytam a sajátomat. Megijedtem, amikor Evan ajkai hirtelen megérintették a homlokomat, majd gyengéden átölelt utoljára. Ezután már csak a bejárati ajtó hangos nyikorgását hallottam, majd a síri csendet, ami azt jelentette, akit a világon a legjobban szerettem, elhagyott…

1939. november 17.

Éppen a postaláda tartalmát néztem. Sosem vártam levelet a férjemtől, mert akkor minden nap egy őrület lett volna. Azonban legbelül, saját magam elől sosem tudtam eltitkolni, hogy valójában ez az egy dolog, ami igazán boldoggá tenne, vagy éppen örökre elvenné az örömömet. De nézzük csak, ez a levél tényleg nekem lett címezve? Csakis nekem. És nem is az egyik levelezőtársamtól jött, ismeretlen írást láttam rajta. Ez nem jelent semmit, lehet, hogy Evan-nek nem jutott ideje arra, hogy megcímezze, így más írta rá. Viszont nem készültem még fel arra, hogy kinyissam. El sem tudtam képzelni, melyik a valószínűbb, az hogy a kedvesemtől jött, vagy, hogy a katonaság értesítése. Ránéztem a nyakláncra, úgy tűnt mintha tőle várnék segítséget, hogy ne csak ott álljak, mint egy földbe gyökerezett fa. Ekkor jutott eszembe, amit Evan mondott: csak akkor nyithatom ki azt a titkos szobát, ha levél érkezik tőle. A hatalmas házra néztem. Vajon melyik lehet az a helyiség? Gondolkodj, Josi, gondolkodj! Hol félek a legjobban? Igazából kívülről az egész épület egy szellemjárta kísértetháznak tűnt, csak az nyugtatott meg, hogy belülről igazán kis otthonosnak lett berendezve. Hát ez az! Amikor beköltöztünk a házba, felfedeztünk egy olyan szobát, amit teljesen úgy hagytak itt, ahogy használták, ugyanis az egykori lakó gyereke tragikus körülmények között meghalt. Ahogy ezt a történetet elmondták nekünk, a hideg futkosott a hátamon, és ahogy benyitottunk a helyiségbe, nem csillapodott ez az érzésem. Még most is, ahogy a kertből néztem a felső emeleti szobára, olyan volt, akár egy horrorfilmben. De meg kell tennem. Fel kell oda mennem.

Minden egyes lépcsőfok közelebb és közelebb vitt a kísérteties helyhez. Viszont ha ez az, amit keresek, akkor minden megváltozik.

Az ajtó elé értem, majd óvatosan lenyomtam a kilincset, hátha nem ez a keresett szoba. Zárva találtam. Leemeltem nyakamról a kulcsot, majd belehelyeztem a zárba, mire az kattant egyet. Hát jól gondoltam. Vettem egy mély lélegzetet és benyitottam. Az elém táruló meglepetés okozta öröm leírhatatlan. Igaza volt Evan-nek, amikor azt mondta, találjam meg a kulcs helyét, és ő mindig velem lesz. Az összes ijesztő bútor és tárgy eltűnt. Helyettük a mi képeink tömkelege csüngött ott, kitapétázva vele a falakat. A szoba közepén az egyik nappaliból áthozott zongora díszelgett, amit imádtam, azonban nem minden billentyűjét lehetett lenyomni. Odaültem a kis székre, és kipróbáltam működik-e. Jobban szólt, mint bármelyik hangszer, amelyiken eddig játszottam. Az előttem lévő kottában a kedvenc dalom hangjait véltem felfedezni. Gyönyörűnek tűnt, és mesébe illőnek az egész. Mindent előre eltervezett.

Az ablakhoz mentem, hogy innen is megcsodálhassam a kertet, ahonnan még soha nem néztem ki. A postaládán akadt meg a szemem, ahol alig pár perce álltam. Ekkor jutott csak megint eszembe a levél. Ott tartogattam a kezemben, de még mindig nem álltam készen arra, hogy kinyissam.

Az udvaron mintha egy alakot véltem volna felfedezni. Katonai egyenruhájában szinte elveszett a táj zöld színében. Viszont arcát felismertem. Hogy is keverhetném össze mással? Ez Evan. De az nem lehet, csak képzelődöm… Mégis miután behunytam a szemem és újra kinyitottam, még mindig ott állt. Fejemben utolsó hozzám intézett szavai visszhangoztak: „Nem látod, ahogy elsétálok, majd csak azt, ahogy visszatérek hozzád.”. Nem bírtam tovább, feltéptem a fehér papírt. Megbántam ezt a tettet, ahogy megláttam, hogy ezek sem Evan jellegzetes girbegurba betűi. Az első „sajnálattal közöljük” szavaknál tovább nem tudtam olvasni. Összetörtem. Szemembe pillanatok alatt könnyek tömkelege szökött, olyannyira, hogy már alig láttam tőlük. Az alak azonban még mindig ott állt a kertben. Velem ellentétben ő mosolygott.

„Mindig itt leszek veled!” – hallottam újból a szavait.

Kezét a fejéhez emelte, katonához híven szalutált. Most viszont ez nem a felettesének, hanem nekem szólt. Ez jelentette a második és egyben utolsó búcsúnkat. Lassan elhalványodott a körvonala, és eltűnt a szemem elől.

Életem legszebb ajándéka után, a legrosszabb pillanat következett most. Már nem csak sírtam, zokogtam. A lábam nem tartott meg, ezért lekuporodtam az ablak alá. Mérges voltam. Arra, aki miatt meghalt, rá, hogy elment és magamra is, hogy elengedtem őt. Viszont igazat mondott, már nem féltem. Már semmitől sem féltem, és ezt is neki köszönhettem, ahogy mindent. Újra a tőle kapott nyakláncra pillantottam. Kettényitottam a szívet, amelynek tükörbelsejében én látszódtam. Ahogy azonban egy kicsit elforgattam, mintha Evan arca is megjelent volna a másik felében. Tényleg őt láttam, ugyanis a fényképeinkkel kitapétázott fal egyik fotója tükröződött vissza benne. Azon a képen boldognak tűnt. Nevetésétől mindig én is mosolyra derültem, úgy ahogy most is. Még ilyen pillanatban is képes vidámmá tenni. És így a nyakláncban újra láthattam a boldog párt, akik mindig is voltunk.