Wallflower dreamer

Minden vég(zet) nehéz

És itt van az első novella. Remélem tetszeni fog. Várom a véleményeket kommentben. :)

A nap kezdett nyugovóra térni, és sárga fényével már befestette az égbolt kékségét. Én azonban ezt csak bentről láthattam. Kis faházam apró ablakán kibámulva nem sokat lehetett leszűrni a külvilágból, de éppen ez lett volna a célom. Még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem-e, amikor jelentkeztem erre a nyári táborra. Pont azért nem volt ínyemre, mert az ilyen események nem az én stílusom. Szeretek a kis világomba visszahúzódni, úgy ahogy most is tettem az üres szobában. A többiek szinte mind kint úszkáltak a tóban vagy éppen lerészegedtek a bulizásban. Ezért sem lelkesedtem. Igaz, hogy azért jöttem ide, hogy kicsit több emberrel ismerkedjek meg, és nyitottabb legyek, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt a célt itt el lehetne érni. Barátokat sem szereztem, hiszen Leslie-nél jobb barátot nehéz lenne találni. Őt viszont elvesztettem másfél éve egy autóbalesetben. Nap mint nap hal meg több ezer ember, mégis mindenkinek csak az az egy számít, akihez közel állt. Pedig minden elhunytnak van rokona, és mind ugyanúgy éreznek, mint én. A tragédia után, mint mindenki, én is befelé fordultam, és nem törődtem a külvilággal. Azonban én sosem tudtam felállni a depresszióból. Kényelmesebbnek tűnt ez a helyzet. A többiek a suliban először sajnáltak, majd kezdtek furának tartani, amikor már nem voltam kíváncsi a nemtörődöm sajnálatukra.

A kintről behallatszódó zene egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, ezért a fülembe helyeztem saját fülhallgatómat, és inkább kedvelt dalaimra próbáltam koncentrálni. A fejemben újabb gondolatmenetek kezdődtek meg, véget nem érő esélylatolgatásokkal.

Egy idő után azonban alábbhagyott a háttérzaj, és arra lettem figyelmes, hogy túl nagy a csend.

“Kinézzek? Nem, miért is tenném? De mégis jó lenne egy kis esti séta, ha a többiek már elszállingóztak kintről. “ Megpróbáltam minél halkabban kinyitni a fából készült, meglehetősen recsegő ajtót. Úgy látszik kicsit hangos volt a fülembe ordító zene, ugyanis a tábor nem hallatszott teljesen zajmentes övezetnek. Mindenkinek a figyelme egy pontban összpontosult. A gitározó Van-t nézték. Bármennyire is próbáltam őt elfelejteni, nehéznek bizonyult, hiszen még most is egy táborba jöttünk. Egy ideig úgymond halálosan szerelmes voltam belé, majd lassan elmúlt, amikor szinte észre sem vett, és ő is különcnek tartott. Azonban nem minden érzésem múlt el iránta, ezt próbáltam most leküzdeni. Nem szabadott volna végignéznem, ahogy gitározik, de egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. A zenei tehetségét sohasem kérdőjeleztem meg. Én voltam az egyetlen, aki csak lesve nézte őt, mindenki körülötte csoportosult, és onnan hallgatta a húrok pendülését.

A gitárjáték véget ért, és a táborvezetőnk egy kisebb beszéd keretében mondott nekik valamit. Nem álltak olyan közel, hogy hallhassam őket. Amikor a többiek, és egyben a szobatársam is elindult a faházak felé, gyorsan visszaugrottam az ágyamba, hogy úgy tegyek, mintha nem leskelődtem volna fél pillanattal ezelőttig.

—     Most lesz a tábortűz. Nem jössz te is, Rose? – kérdezte a még kedvesnek mondható szobatársam.

—     Nem tudom, lehet…

—     Azt mondta Mr. Harris, hogy ez a legjobb dolog a táborban, és kitalált egy játékot is.

—     Jó, rendben, megyek.

Nem volt hozzá sok kedvem, de lehet, hogy jó lesz. Végül is miért is jöttem volna ide, ha nem csinálok semmit?

Amikorra mindenki kiért, pár fiú már javában dolgozott azon, hogy valamiféle tábortüzet tudjanak gyújtani. Mi többiek, leültünk egy kupacban, miközben Mr. Harris beszélt.

—     Azt szeretném, ha ez a tábor mindenkinek emlékezetes lenne. Éppen ezért találtam ki valami érdekeset. Adok két percet, hogy keressetek egy olyan, persze éghető tárgyat, amit majd beledobhattok a tábortűzbe. Ez mind azt szimbolizálná, hogy egy szakasz lezárult az életetekben, és egy új, remélem most kezdődik el. Siessetek, mostantól számolom a két percet.

Tényleg fura ötlet, de tetszett. Ahogy visszaértem a faházhoz, elkezdtem keresgélni a megfelelő tárgyat. Valahogy sehogy sem sikerült megtalálnom azt, ami tökéletes lenne. Egészen addig, ameddig utazótáskám mélyére nem túrtam, ugyanis ott tartottam a naplómat. Nem volt vastag füzetecske, viszont annál több emlékkel teli. A legtöbb pedig Van-ről, akivel leginkább le szeretném zárni a múltamat. Felkaptam egyik legféltettebb kincsemet, és kivittem egészen a tábortűzig. Már ott ült pár ember egy nagy körben, csatlakoztam hozzájuk.

—     Mindenki itt van? Kezdhetjük? – harsogta a táborvezetőnk

—     Igen!!! – hangzott az ujjongó válasz.

—     Akkor először is szeretném, ha elgondolkodnátok azon, amitől éppen örökre meg akartok szabadulni. A múlt mindig csak múlt marad, és nem tudjuk megváltoztatni. Mégis jobb, hogyha most átrágjátok magatokat minden részleten, hogy aztán az emlékeket örökre elnyelhesse a tűz lobogó lángja. – Nem hiába fogalmazott ilyen költőien, egy irodalomtanártól nem is várhatunk mást.

Elgondolkodni rajta? Pont azon, amit leginkább most azonnal elfelejtenék? Azonban az agyam akaratlanul is rögtön elkezdte azon “törni a fejét”, hogy mi is van a naplóban. Minden. Minden amit Van-nel kapcsolatban éreztem. Még ha sokszor észre sem vett, én sok apró pillanatot feljegyeztem; amikor csak épp rám nézett, vagy amikor köszönt nekem. A legfurcsább és egyben legőrjítőbb dolog az volt, hogy sohasem bírtam rá őszintén, hosszabb távon haragudni. Valami mindig visszavezetett hozzá. Valami, amit mások sorsnak, én néha csak szörnyű szenvedésnek neveznék.

A többiek elkezdték tűzbe vetni tárgyaikat, hogy az azzal hordozott összes emlék, ha nem is teljesen, de megszűnjön létezni.

Én azonban valahogy minden akaratom ellenére nem tudtam abbahagyni a gondolkodást. Bár a kezem automatikusan beledobta a naplót az égő szálfák közé, mégis még mindig az együtt töltött idő pergett le a szemeim előtt. Annyiszor átolvastam már őket, hogy minden eseményt ismertem fejből, szinte már a dátumot is. Éppen ezért olyan szép emlékek. Vajon lehet ilyen könnyű, csak úgy megszabadulni tőlük? Nem, dehogyis… Két év nem tűnhet el csak úgy egyszerűen az életünkből. És az első szerelem sem, vagyis Van.

Az iskolatársaim kezdtek elszállingózni szálláshelyükre, de én még ott ültem, és a lábam nem mozdult. Szinte már csak egyedül én merengtem ott magamban. Szinte… Rajtam kívül csak egy ember maradt a tűz körül, velem szemben. Nem láttam ki lehetett az, nem is törődtem vele. A lobogó lángnyelveket bámultam, az azóta lement nap helyébe lépő egyedüli fényforrást.

Már tényleg egymagamban voltam ott. Az előttem ülő ember is felállt, és elindult a faházába.

—     Miért kerülsz?

A hirtelen nekem szegezett kérdésre felocsúdva ennyit tudtam válaszolni: — Tessék?

Ekkor fordultam csak “beszélgetőpartnerem” felé, aki a sors (vagy éppen a szörnyű szenvedés) fintoraként, persze, hogy Van képében állt ott előttem. Hát ő az a rejtélyes alak, aki legutoljára hagyta volna el a tábortüzet.

—     Tudom, hogy nem véletlenül fordítod el a fejed és mész másik irányba mindig. Most, amikor mindenki kint volt a gitározásnál, te akkor is bent gubbasztottál a szobádban.

Kicsit egoistán hangzik, nemde? Csak miatta tehetem ezt? Bevallom, így történt, jól ráérzett… De még szerencse, hogy tényleg nem látott meg ezek szerint, hogy leskelődtem utána.

Nem válaszoltam semmit. Ez lett a vesztem… Feltette azt a legborzasztóbb kérdést, amit soha nem akartam volna hallani.

—     A baleset miatt van?

Vannak olyan dolgok, amikről nem szeretek beszélni. Ez egyike annak. És vannak olyan dolgok is, amit az ember soha nem akarna megtudni. Ez a kérdés ebbe a csoportba is beletartozik. Bárcsak ne tudnám, hogy Van ott ült Leslie-vel egy kocsiban a baleset napján. Bárcsak ne tudnám, hogy ő vezetett. És bár ne mondták volna el a rendőrök, hogy a sofőr okozta a legjobb barátom halálát, amikor átment a másik sávba, és nekihajtott egy másik autónak. Volt okom kerülni, és jogom elfelejteni, de mondd ezt egy szerelmes embernek. Nem fog menni.

—     Nem akarok erről beszélni.

—     Meg kell hallgatnod Rose!

—     Ha nem hallottad volna, nem akarok róla beszélni! – ismételtem meg, egyre ingerültebben.

Próbáltam felállni, de megragadta a karomat.

—     Muszáj lesz figyelned rám.

—     Miért, különben mit teszel?

Ahogy láttam, nem jutott eszébe semmilyen frappáns cselekedet. Most már fel engedett állni. Azzal hátat fordítottam neki, és elindultam. Úgy láttam amellett a stratégia mellett döntött, hogy úgy csinál, mintha nem tartana ott, de eközben mindent elmond, amit akar.

—     Nem én tettem. Nem én okoztam a halálát.

Sajnos ez a mondat beszédre késztetett engem is.

—     A rendőrök azt mondták, a sofőr a felelős. Ne játszd nekem azt, hogy nem tehetsz semmiről – válaszoltam még mindig háttal neki. Ahogy elhangzottak a számból a szavak, egyre jobban felszínre törtek az emlékek. Most azonban azt a napot idéztem elő, amikor Leslie-t utoljára láttam. Kezdtek könnyek gyűlni a szemembe.

—     És ha nem én vezettem?

Megfordultam, nem bírtam, hogy tovább játssza az ártatlant.

—     Ne nézz hülyének, tudom mi történt.  Meghalt a legjobb barátom. Te ölted meg.

—     Hazudtam a rendőröknek. Nem én tettem.

—     Nem vagyok kíváncsi a vetítéseidre.

—     Az igazságra vagy kíváncsi? Legyen. Aznap este engem ért a megtiszteltetés, hogy ellenőrizzem, Leslie megsérült-e, ugyanis a többiek mind többet ittam nálam. Én érezhettem elsőként, hogy nem ver a szíve, és hogy nem is lélegzik. Szerinted bennem nem ugyanolyan érzések kavarogtak, mint benned? Ő az én barátom is volt, nem csak a tiéd.

Van meglepődött, hogy nem szóltam közbe, ezért egy kicsit megtorpant beszédében, de tovább folytatta a magyarázatot.

—     Megegyeztem a sofőrrel, hogy elvállalom helyette a balhét, és azt mondom, hogy én ültem akkor a volánnál. Nem tehettem mást, a másik srác apja kinyírta volna őt, ha rájön, mi történt. Az én apámnak viszont vannak ügyvéd ismerősei, akik segítettek nekünk. Szörnyen hangzik, tudom, olyan mintha semmit sem ért volna az, hogy egy ember meghalt. A barátunk. De igenis, sokat számított, a mai napig emlékszem mindenre, és belülről felemészt az egész.

Sajnos én sem felejtettem el semmit. És ahogy Van beszélt, még inkább felidéztem minden egyes pillanatot. Azonban volt még egy fontos kérdés, talán a legfontosabb.

—     Ki vezetett?

—     Hidd el, nem mondhatom el. Nem azért, mert ő nem engedi. Azért, mert nézd meg milyen dühös lettél rám is, akkor vajon mit tennél az igazi tettessel?

—     Nem értheted. Tudnom kell!

—     Rose, kérlek…

Hirtelen nagy haragra gerjedtem. Nem csak egy oka volt, hanem kismillió. Az egész beszélgetés, Van, az egész életem. Ezzel szemben a baleset emléke nagy sérelmeket ébresztett újra bennem. Az érzelmek kavarodó kaleidoszkópjában rekedve, amellett, hogy elkezdtem sírni, csak ennyit tudtam annak a fiúnak a fejéhez vágni, akit még mindig szerettem:

—     Gyűlöllek!

Az arcomon legördülő könnycseppek megtévesztették őt, és észre sem vette, mit mondtam az imént. Rögtön vigasztaló módba váltott, és meg akarta fogni a vállam. Nem hagytam neki, és leráztam magamról a kezét, pedig leginkább arra vágytam, bárcsak magához ölelne, és elfelejtenék mindent.

Nem hagyta, hogy eltoljam magamtól. Addig addig próbálkozott, mire megadtam magamat, és zokogva borultam a karjaiba. Végre először, őszintén állhattunk egymás előtt. Ahogy a szemébe néztem, láttam azt, amit eddig még soha. Tudta ki vagyok, és nem voltam láthatatlan számára. Szemei megnyugvást tükröztek.

Nem adta fel, nem hagyott ott egyedül. Legbelül mélyen, én sem adtam fel soha, mindig is szerettem őt. Lehet, hogy minden végzet nehéz, de minden vég valaminek a kezdete.