Sziasztok! Tudom, hogy rég nem írtam, amúgy sincs most néha időm se, meg kedvem se az íráshoz, viszont ha az eddigi írásaim tetszettek, akkor szavazzatok rám itt! http://verbavolantscriptamanentjatek.blogspot.hu/ köszönöm mindenkinek! :))

Újabb novellaverseny

Jelentkeztem egy újabb novellaversenyre. Ha van kedvetek nézzetek be az oldalra, nagyon jó, és ma még jelentkezni is tudtok a versenyre. :)

http://fighttolove-lovetolive.blogspot.hu/

Sziasztok! 

Tudom régen jelentkeztem, csak egy kicsit úgymond nem volt kedvem semmihez, szóval ezért nem írtam a blogba, meg amúgy se. Viszont a novellaverseny most tette közzé a novellámat, és arra kérnélek titeket, hogy szavazzatok. Annyi a dolgotok, hogy ha nem is tetszett a novellám, akkor is adjatok egy értékelést 1-5-ig. Ezt itt tehetitek meg az oldal alján. http://szaturnuszimesek.blogspot.hu/2013/07/kulcs-szivhez-alex-v-dreamer.html Előre is köszönöm annak, aki szavaz. :)

2. fejezet

Emlékeztek még az első fejezetemre? (már aki olvasta :D) Na most meghoztam a másodikat, pici javítás után. Innentől kezdve fogalmam sincs, mikor lesz harmadik, mert ez a kettő eddig is megvolt a gépemen, a többit még nem írtam meg. De ha érdekel titeket a sztori, akkor majd folytatom, és felteszem ide a blogra. 
Na hát akkor lássuk:

„The worst is over and the sky is clear

And there's not a place on earth I'd rather be than here.”

Kicsit ironikusan hangoztak az ébresztőként beállított Only the strong survive dal első sorai. De tegnap úgy gondoltam, hogy talán egy kis biztatást adhat reggelre. Azonban azzal nem számoltam, hogy milyen szoktam lenni, amikor felkelek... Általában nyűgös vagyok, és bármit megtennék, hogy visszapörgessem az időt, és aludjak még egy kicsit. Most sem gondoltam másképpen. Amikor lementem a konyhába, rájöttem, hogy magamnak kellene valami reggelit keríteni, mert senki sem szolgál ki, amiért szintén nem lelkesedtem. De mivel láttam, hogy anya és apa nincsenek a legjobb viszonyban, ezért nem ez számított a legnagyobb gondomnak. Biztosan a tegnapi vita játszott szerepet abban, hogy miért viselkedtek ilyen gyerekesen, és egy szót sem váltottak egymással. Igazából nem is voltam olyan kíváncsi arra, min kaptak össze, mert mindig szoktak kisebb veszekedéseik lenni. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, és inkább előkészítettem pár falatot a reggelimhez.

A szüleim szépen lassan elszállingóztak a munkahelyükre, és így egyedül maradtam, mert a bátyám már korán bement az egyetemre. Mondjuk úgy, nem találtam volna jobb elfoglaltságot, így hát én is elindultam otthonról a reggeli tennivalók után. És amikor a kezem a kilincsre tapadt, hogy a buszmegálló felé vegyem az irányt, csak azt tudtam magamban ismételgetni, hogy „Oké, Amy, nincs semmi gond. Talán ez lesz a legjobb éved, nem lehet tudni.” Én magam sem hittem el, amit gondoltam, de tényleg nem láthatunk a jövőbe.

Még csak fél hét volt, de már lehetett érezni a nap gyenge sugaraiból is, hogy ezen a napon is ugyanolyan hőség lesz, mint egész nyáron. Jól tettem, hogy a rövid szoknyámat vettem fel. Utáltam ünneplőben lenni, de ameddig nem én szabom az iskolai szabályokat, addig muszáj volt ebben mennem az évnyitóra.

Csupán öt percet kellett gyalogolnom a buszmegállóig, ami igazán kevésnek tűnhet, főleg ahhoz a háromnegyed órához képest, amennyit majd a buszon ülök. Mégsem tűnt el az utazás iránti szeretetem a három év alatt. Imádtam csak úgy kibámulni a fejemből, és nézni az elsuhanó tájak összemosódó képét, miközben a fülemben a kedvenc zenéim szóltak. Pont így tettem most is. Találtam a buszon egy tökéletes helyet, ahonnan jó kilátás nyílt az ablakra, és békésen eltölthettem utazásom további negyvennégy percét.

Mint mindig, most is megtettük a kitérőt abba a faluba, ahova ritkán járnak buszok. Mi, utasok egyáltalán nem lelkesedtünk ezért. Mégis miért akarna bárki is azért utazni, hogy aztán hullámvasút módjára ide-oda rázkódjon a holdi kráterek mintájára tervezett süppedésekben? De belegondolva, igaz, a busz olcsóbb, mint a vidámpark…

Felvettük a megállóban ácsorgó utasokat. És akkor, a jó kilátású helyemről, megpillantottam Kriszt. De az hogy lehet? Már legalább egy éve nem láttam őt. Ám amikor felszállt, a maga 190 centijével, nem tudtam nem megbizonyosodni, arról hogy ez tényleg ő. És hogy honnan ismerem Kriszt? Igazából sehonnan. Ő az a tipikus fiú, akit csak úgy meglátsz a buszon, és egyből megtetszik, röviden „A buszos srác”. És ha nem lenne tökéletes nyomozói képességem (akarom mondani nem akadtam volna rá véletlenül egy kis segítséggel facebookon...), akkor még a nevét sem tudnám.

Mire ő felszáll, már nincs ülőhelye, ezért a hátsó ajtóhoz szokott állni, hogy ott kapaszkodjon. Így most közvetlenül előttem kellett lennie, ami engem cseppet sem zavart.

A táskájából máris előkerült a zöld fülhallgató, és ő is elmerült a saját zenéjében. Én azonban már nem csak a fülemben lüktető dallamra figyeltem mostantól, és hiába hogy annyira imádok az ablakon kinézni, Kriszt is ugyanannyira szeretem szemügyre venni. Bár mai, divatos ruhákban járt, mégsem tűnt annak a tipikus felvágós, menő srácnak. A barna szemei sem zavartak, annak ellenére, hogy én a kékszemű fiúkat kedvelem inkább.

Az utazás legutálatosabb része a vége… Főleg amikor egy fáradt reggel után végre valami jó is lenne a buszon. De nincs mit tenni, ez a kaland is véget ért.

Én előbb szálltam le, mint Krisz. Igaz, ő már végzett az iskolával, de még mindig járt továbbképzésre a belvárosba. Mire nem jó a facebook és az internet…

Ahogy elindultam, hallottam, hogy a busz hátuljából valaki engem szólít. Adri volt az, egy ismerősöm, aki csak köszönni akart nekem. Én is intettem neki és elmosolyodtam, hogy jelezzem az örömömet. Amikor visszafordultam a lépcső irányába, Krisszel találtam magamat szemben, aki épp rám nézett. De várjunk csak! Én még mindig mosolyogtam? Mit gondolhat most rólam? Biztosan semmi különöset, nem is érdekli, csak én reagálok túl mindent. De azok a kiskutya szemek… Oké, ideje lenne leszállnom.

Amikor beléptem az iskola zöldre festett, üvegezett ajtaján, visszatért minden tavalyi érzésem és benyomásom, amit az épület nyújtott nekem. Nem ez a legjobb iskola a városban. Igazából a legjobb pont ettől pár tíz méterre található. És hogy akkor miért is utazom negyvenöt percet miden hétköznap, hogy ebbe a suliba járjak, és ne a másikba? Fogalmam sincs. Valami, amit a mai napig nem tudok megmondani, megfogott itt. Talán a hangulat. Mostanra azonban már nem csak dolgok kötnek ide, hanem személyek is, akikkel sok mindent átéltem, és sok mindent nem tudtam volna nélkülük átvészelni.

Itt is az egyik „valaki” – gondoltam, amikor hirtelen két erősen szorító kezet éreztem magamon.

- Majdnem egész nyáron nem láttalak, hiányoztak a hülyéskedések – mondta a még mindig ölelő Liza.

Hát igen, ha a legtöbb barátom távol lakik tőlem, akkor nehéz megállni, hogy ne inkább otthon gubbasszak, és tovább bővítsem az én saját kis eldugott világomat magamban.

- Nem baj, lesz időnk bepótolni Liza.

- Csak kár, hogy ez már az érettségi éve. Nehéz lesz ez az idő.

- Ne aggódj, biztos sikerülni fog, ügyes vagy!

- Mondja ezt Amy, a mindig kitűnő tanuló.

- Ne kezdd te is!

- Dehogyis! Tudod, hogy nem úgy értettem. Inkább gyere, keressünk egy padot, sok mindent kell mesélnem a nyárról.

Liza szinte nyitott könyv volt számomra, mindig elmondta, ha bántotta valami, vagy éppen valaki. Minden fiút kielemeztünk, aki valaha csak tetszett nekünk, de én leginkább csak maradtam a meghallgatás szerepében. Magamról nem igazán szerettem mindent megosztani. De Liza, ahogy már említettem, ő mindig nyitott egy kis beszélgetésre.

Mivel jó idő volt, ezért az udvaron álló üres padokból választottunk ülőhelyet, és ott kezdtük meg a csacsogást. Liza mindent elmesélt, én pedig csak figyeltem, és próbáltam megoldani egy-egy helyzetet, ha kellett. Lehet, hogy lelki szemetesládának tűnök, de tudom, hogy mindenkinek szüksége van egy olyan valakire, akinek mindent elmondhat, és én szeretem meghallgatni az embereket.

A beszélgetésünk közepette egy alacsony, barna hajú lány közeledett, akit, amikor megláttunk, azonnal a nyakába ugrottunk.

            - Ó, Emma, olyan jó újra látni! – ujjongtunk Lizával szinte egyszerre.

            - Én is örülök, de nem sokáig láthattok még, ha most megfojtotok.

            - Sajnáljuk, de nem látott barátok szempontjából tudod, hogy hosszú a nyár. Lehet, hogy ti Lizával tudtatok találkozni, de én veletek nem. Mi újság veled?

- Képzeljétek, elhatároztam milyen szakkörre fogok jelentkezni. Valószínűleg valamelyik sportra.

            - Jó döntés! Én azt hiszem hozzám a fotószakkör áll legközelebb. És te Amy? Melyiket fogod választani?

            - Hát én valahogy nem is tudom, hogy hova menjek…

            - Nem baj, tudjuk, te túl sok mindenben jó vagy, nehéz a választás – nyújtotta ki a nyelvét Emma. – De ne aggódj, biztos sikerül majd döntened.

            - Reméljük a legjobbakat!

Egy kis csend után Liza rájött, hogy valamit elfelejtett, de olyan reakcióval, mint aki éppen egy világmegmentő tervet eszelt ki.

            - Úristen, Em, neked még nem is meséltem mik történtek velem.

Liza velem ellentétben mindkettőnknek imádott megosztani mindent. Én, ha választanom kellett, először nem Emmának árultam el legféltettebb titkaimat vagy problémáimat, ugyanis Lizát már kicsit régebb óta ismerem. Azonban mint mondtam, mindenkinek kell egy olyan ember, akivel mindent megbeszélhet, és mint az előbb kiderült ez még csak nem is Liza.

Erről jutott eszembe nekem is egy „világmegmentő ötlet”.

            - Lányok, ugye nem baj, ha most elmegyek Lorához? Liza addig nyugodtan elmesélhetsz mindent Emnek.

            - Persze, menj csak! Majd első órán találkozunk.

Nekem Lora volt az a bizonyos emberem, hiszen ő is szinte az egész életét megosztotta velem. Igaz, hogy csak az évfolyamtársam, mégis sokkal jobb viszonyt ápoltam vele, mint nagyon sok osztálytársammal.

Tudtam hova kell mennem, így siettem is fel a lépcsőn a 307-es terem irányába. Amikor az ajtóhoz értem, kicsit felment a pulzusom, ugyanis majdnem beleszaladtam valakibe. Nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, egészen addig, ameddig feljebb nem helyeztem földre szegezett tekintetemet. Pedig jobb lett volna nem látni azt a csak neki ilyen jól álló, lazán megkötött sötétrózsaszín nyakkendőt. A zakó tökéletesen állt rajta, tudta hogy nézhet ki a legjobban. Ez Ben…

„Ne gondolkozz, ne emlékezz!” Ez a legfontosabb szabály, ha őt látom. Mégis minden egyes alkalommal megszegem egy kicsit. Pedig jobb lenne, ha végre legalább a saját szabályaimat betartanám. De ez az elegáns ruha még nehezebb önuralomra késztetett, mert ebben olyan jól néz ki…

Komolyan ne kezdj el gondolkozni Amy! – mondogattam magamnak. A szerencsém az volt, hogy észrevettem az osztályban Lorát. Ő is látta, hogy kivel találkoztam az előbb, de örültem, hogy egyik barátom se hozza őt szóba. Liza és Emma lehet, hogy már nem is sejtenek semmit, de Lora tudja a teljes igazságot. Ben nem olyan, mint egy kitörölhető érzés. Olyan mintha a nevét alkoholos filccel írták volna a szívembe, és még most, amikor akarom, akkor sem tudom eltüntetni onnan.

            - Jajj de rég találkoztunk, hiányoztál - üdvözölt Lora a szokásos öleléssel.

Ahogy említettem, hálás vagyok, hogy már el is terelte a figyelmemet.

            - Hidd el, te is nekem. Mi történt veled a nyáron?

És ekkor véget nem érő beszélgetésbe kezdtünk, holott igazából Lorának sem volt sok mesélnivalója. De ha egyszer két legjobb barátnő elkezd mesélni, abból már minden kisülhet. Száz és száz új témát tudunk belefűzni egyetlen mondatba, vagy éppen másoknak semmiségnek tűnő dolgokról beszélgetünk hosszú ideig. Most is mindent bevetettünk, ameddig a csengő el nem hallgattatott minket. Ez jelezte, hogy kint kéne gyülekeznünk az évnyitó megkezdéséhez. Ahogy a lépcső irányába indultam, újra megpillantottam a rózsaszín nyakkendőt. Megjegyezve, neki egyáltalán nem állt furán, inkább csak még inkább egyedivé és helyessé tette őt.

„Nem nézek rá, nem szabad ránéznem!”

Ám ahogy kimondtam magamban a szavakat, máris megszegtem. Még jó hogy nem létezik önhipnózis óra, különben már rég megbuktam volna belőle…

Amikor elhaladt mellettem, nem tudtam megállni, hogy újra belenézzek azokba a sötétkék szemekbe, mint minden egyes alkalommal.

Sejtettem. A szokásos… Az ő részéről semmi szemkontaktus.

Gyorsan kisiettem az udvarra. Nem lenne szép dolog már a tanévnyitóról elkésni. Az igazgatónőnk szokásos, nem túl hosszú beszéde után már indulhattunk is vissza az osztálytermeinkbe.

Ezen a napon már csak három osztályfőnökink volt megtartva az évnyitó után, mégis ezek az órák is erős gondolkodásra késztettek. Ugyanis hiába, első nap ide vagy oda, most kellett kiválasztanunk, milyen szakkörre fogunk járni az év hátralevő részében. Megkönnyebbülten láttam, hogy nem csak én vagyok nehéz helyzetben. Végül is kilenc választási lehetőségből nem lehet olyan nehéz maximum hármat kiválasztani. Volt több dolog is, ami hidegen hagyott, így igazából félig kizárásos alapon hoztam meg a döntésemet. Amikor kivittem a lapomat Beller tanárnő asztalára, csodálkozva fedeztem fel, hogy igazából nem is bizonyult olyan nehéznek a választás. Az x-eket a fotószakkör, az írószakkör és – hogy legyen benne egy kis tudomány is – a biológia szakkör mellett található rubrikába írtam. Csak legyen is időm ezekre mind bejárni…

Csengetés után már alig vártam, hogy hazajuthassak valahogy, azonban amikor kiértem a folyosóra, arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiabálja.

        - A könyv… ez a megoldás… - lihegte Lora barátnőm, miközben éppen egy kis oxigénért küzdött a futás miatt.

            - Lora! Nyugi! Először is állj meg egy kicsit, és kezdd az elejéről!

Pár szusszanás után meg is szólalt újra.

            - Nézd meg ezt a könyvet!

Átnyújtott nekem egy fekete borítójú olvasmányt.

            - Emlékszel, hogy tegnap írtam neked, hogy újra láttam Danit?

Dani az a fiú volt, akit Lora a nyár alatt többször is látta a buszon. Nem ismerte őt, viszont nagyon megtetszett neki, és azóta próbál a közelében lenni.

            - Igen. – feleltem, majd kérdőn néztem rá, hogy mi köze van ennek a könyvhöz. Ő csak rámutatott a címre.

            - A gondolat ereje? Hmm, érdekesen hangzik. Ez is valami fantasy történet?

            - Ez nem az. Ez igaz sztori, és akár be is válhat. Egy próbát megér.

            - Figyelj, Lora, én még mindig nem értem miről van szó? Mi ez az egész?

Odanyúlt a könyvért és megfordította. – Olvasd!

„Mit szólnál hozzá, ha bármit meg tudnál változtatni az életedben? Ha mindent, amit csak akarsz, megkaphatnál. És ezt csupán a gondolat erejével. Ezzel a könyvvel rávezetlek arra, hogyan tanuld meg irányítani a fejedben uralkodó káoszt, és megmutatom, hogy fordítsd a hasznodra minden egyes gondolatodat.”

            - Igaz, hogy mindketten hiszünk egy kicsit a természetfeletti dolgokban, de ez leginkább csak egy reklámfogásnak hangzik.

            - Jajj, ne már Amy! Tudod, hogy általában jó könyveket ajánlok.

            - Oké, jól van. De miért akarod ennyire, hogy elolvassam?

            - Az előbb mondtam, hogy megint láttam Danit. A könyv azt írta, csak erősen kell koncentrálnom valamire, hogy megtörténjen. Egy fura pillanatomban arra gondoltam, milyen jó érzés lenne, ha ott állna mellettem, és amikor oldalra fordultam, pont ott volt. Aztán a buszon ugyanez történt, amikor mellém ült. Mondhatjuk ezt szerencsének, de mi sosem hisszük azt, hogy valami csak véletlenül történik.

            - Jó, bevallom, tényleg érdekes sztori. De hogy hogy eddig nem említetted, hogy ilyenek történtek a sráccal meg veled?

            - Azt hittem nem olyan fontos, és csak most kapcsoltam össze a történteket a könyvvel.

            - Tipikus Lora gondolkodás, hogy nem mesélsz el sok dolgot, mondván, hogy nem is fontos. Miért ne lenne az? Legközelebb mindenről hallani akarok.

            - Rendben, de akkor a kedvemért elolvasod a könyvet? – húzta nagy mosolyra a száját.

            - Megértem, hogy neked miért volt értelme megvenned, na de én kivel tudnám használni ezt a fajta „gondolatvarázslást”? Oké, hogy ma megint találkoztam Krisszel, de ő amolyan jó rá nézni típusú srác csak. Nem akarnám megszerezni őt ezzel a könyvvel, talán sehogy sem.

            - Hogy mi? Te is újra láttad Kriszt? És akkor te miért is nem mesélted el? – kérdezte tőlem sértődést színlelve.

Végül elmondtam neki a buszos történéseket, aminek barátnőm nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint én magam.

            - És mi a helyzet… Bennel? – Félve mondta ki ő is a nevét.

            - Mi lenne vele? Semmi! Nem is akarok róla tudni semmit.

            - Ugyan már, Amy! Tudom, hogy még mindig nem vagy túl rajta. És mi van ha Krisszel is csak miatta nem akarsz összejönni? Ha valakit ennyi idő alatt sem tudtál elfelejteni, az jelent valamit.

            - Igen, bizonyára azt, hogy megőrültem.

            - Vagy csak, hogy nektek együtt kell lennetek.

            - Ha így kéne történnie, akkor nem lennénk most is együtt? És ő nem Barbi száján csüngene…

            - És mi lesz a pozitivitással?

Már éppen vitatkozni akartam volna vele, de rájöttem, hogy semmi értelme, így végül megadtam magam.

            - Oké, elolvasom ezt a könyvet.

            - Köszönööööm! – ugrott a nyakamba. – Ígérem, hogy nem bánod meg.

Bár tudtam, hogy csak jót akar, de még mindig nem értettem mi ez a nagy izgalom emiatt.

            -   Na most mennem kell a koliba. Új szobatársakat kaptam, és össze kéne velük barátkoznom, ha nem akarok még egy olyan durva évet, mint a tavalyi.

- Jó, menj csak! Majd beszélünk. Szia.

- Szia!

Ilyenkor irigyeltem Lorát, hogy ő kollégiumban lakik, ugyanis nekem még volt fél órám a busz indulásáig, ő pedig egy perc alatt „otthon” lehet. Ekkor azonban eszembe jutott egy nagyon jó ötlet. Mi haszna lehetne annak, hogy a suli pár tíz méterre van a Duna-parttól, ha nem az, hogy ilyen helyzetekben sétáljak ott egy kicsit? Az itteni emberek nem becsülik eléggé, hogy bármikor járhatnak egyet a folyó mentén, amikor csak kedvük tartja. Én, az egyetlen patakkal rendelkező faluban nevelkedett lány szerepében viszont nagyon is értékelem. Gyönyörű tud lenni a víztükrön játszadozó fénysugár, a természet nyugodt hangulatával vegyítve. Azonban az idő kicsit túl melegnek bizonyult, így a séta helyett letelepedtem egy fa árnyékába. Emlékszem, voltam már itt, az első napon, amikor idekerültem. Ráadásul hangulatban hasonló az otthoni kis dombon lévő „titkos” helyemhez.

Ahogy leültem, akkor vettem észre, hogy a Lorától kapott könyv még mindig a kezemben nyugodott. Talán furcsa lehet itt az akkor vettem észre kifejezés, hiszen az ember csak nem feledkezik meg arról, amit hurcol magával. Vagy mégis? A természet ereje mindenre képes, nézzük, mit tartogat számunkra „A gondolat ereje”.

Igaz, egy könyvet sosem szabad a borítójáról megítélnünk - legalábbis a mondás így tartja -, de ennek a műnek már a kemény fedőlapja is elég érdekesnek és eredetinek tűnt. Kinyitottam az első oldalon, és próbáltam belemerülni.

„Vigyázz mi jár a fejedben! Minden egyes gondolatod hatással lehet a közeljövődre. Persze ehhez egy erősebb benyomásra van szüksége az univerzumnak, de ha a rosszra összpontosítasz, ugyanannyi esély van arra, hogy beigazolódjon, mint a jó. Ne számít mennyire kicsi vagy nagy, az amit kívánsz, csak az akaratod erőssége. Persze mindaddig, ameddig valamilyen fizikai törvénnyel nem ellenkezik, például ne gondoljuk, hogy egy időutazás megvalósulhat.”

Hmm… Kár! Pedig az jönne most nekem a legjobban. Soha nem hittem volna, de még az is hiányzik, mikor elsős voltam. A végzős év pocsék! Még csak ma kezdtem, de már biztosra tudom. Nem ebből az egy napból, hanem a négy évből. A tanulnivaló egyre nehezebb, az emberek pedig nem mindenesetben változnak. Ha változnak, akkor pedig inkább rossz irányba.

Kilencedikesnek azért jó lenni, mert senkinek sem ismered a valódi énjét. Furcsán hangozhat, de néha nagyszerű a tudatlanság. Persze, ha pozitívan csalódunk valakiben az mindig kellemes érzés. De gondoljunk csak bele, mennyi emberben hittünk, akik utána megbántottak minket.

Ám az első évben, az első napon, mindenkiről fel tudjuk állítani a saját képünket, ahol olyan tulajdonságaik vannak, amilyeneket csak akarunk, és mi irányítunk mindent.

Még csak öt sornál tartottam a műben, és máris elkalandoztam. Jellemző…

Olvastam még pár oldalt (néhány perces gondolkozások közepette), majd becsuktam a könyvet. Elindultam a buszmegálló felé, ugyanis hamarosan jött a sárga jármű, hogy hazaszállítson. Haza, egy másik világba.

Szavazás

Sziasztok!

Azt írtam az első novellámnál, hogy egy versenyre készült... Na most már lehet is szavazni a novellákra. Nem kötelezek senkit, de aki szeretne, az megteheti itt :) http://konyvfaninfo.blogspot.hu/2013/07/novella-9.html
Az oldalon gondolatjelek a párbeszédeknél valamilyen hiba folytán kimaradtak, de remélem ez nem lesz senki számára nagyon zavaró...
Ez pedig egy barátnőm nagyon jó novellára, erre is szavazzatok. :)) 
http://konyvfaninfo.blogspot.hu/2013/07/novella-10.html
Mindenkinek előre köszönöm, aki szavaz. :)

2. díj

Itt is van a 2. díjam, nagyon köszönöm W. Rose-nak :))

Szabályok:

1.Köszönd meg a díjat annak,akitől kaptad.

2.Tedd ki a képet,majd válaszolj a kérdésekre.

3.Tegyél fel 5 kérdést.

4.Küld tovább öt embernek:

Válaszok:

-Mi volt a legextrémebb dolog amit valaha csináltál? Nem szoktam túl extrém dolgokat csinálni, de egyet tudnék mondani, csak azt nem szeretném ide leírni. :D

-Mi volt a legnehezebb döntés az életed során? Talán az, amikor ki kellett választanom, hova menjek középiskolába, ugyanis fogalmam sem volt.

-Ki az az ember, akiben a legjobban megbízol? A családom és TJ :)

-Szoktál hazudni? Általában nem tudok igazat mondani, ha valakit azzal meg kell bántanom, de szerintem mindenki szokott hazudni. :D

-Lányos lány vagy fiús lány vagy? Alapvetően fiús, de van amikor előjön a lányos énem is. :D

Kérdések:

- Mi ad ihletet az íráshoz?

- Szeretsz a természetben lenni?

- Mi a kedvenc könyved?

- Milyen híres emberrel találkoztál már?

- Hány pontot kapna tőled a blogom? (1-5-ös skálán)

Akiknek küldöm:

TJ

Lucy Hope

Avellana

Gróf úr

Lina

Zenék

Napi zene

Mára egy olyan együttestől választottam ki 2 zenét, akik épp ma koncerteznek Magyarországon. A nevük pedig nem más, mint Billy Talent. A kanadai bandáról itt még több infót megtudhattok: http://en.wikipedia.org/wiki/Billy_Talent. A zenekar azért is áll hozzám közel, mert egy bizonyos személy imádja őket, aki sokat jelent nekem.
A két szám pedig a legújabb, Dead Silence albumukról való.

A Lonely Road to Absolution: igaz, hogy ez csak egy másfél perces zene, viszont nekem nagyon tetszik, és az együttes műfajától eltérően ez egy lassabb szám.

Viking Death March: személy szerint ez talán a másik legkedveltebb számom tőlük, bár első hallásra nem igazán nyerte el a tetszésemet, viszont imádom a gitár hangzását benne. 
Dalszöveg: http://www.azlyrics.com/lyrics/billytalent/vikingdeathmarch.html